Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek a csillagokról, holdakról

2008.11.25

Juhász Gyula
GALILEI
 
A börtön éjszakája várt reá,
S a vakság éjszakája, és e két éj
Fekete mélyén semmi fény, öröm már.
És mégis, ott is, lelkének szeme
A végtelenség pályáit kereste,
És mégis, akkor is fönn járt a Holdban,
Melynek magányos ormait először
Ő pillantotta meg a földiek közt,
És a Jupiter holdjait kutatta,
És a Saturnus gyűrűjét vigyázta
S míg  poroszlói a sötét sikátor
Egyhangú köveit rótták unottan,
Ő a szabad és boldog végtelennek
Örök ösvényein járt, egyedül
A magasságok mélységes mezőin.
Kopogtatott a titok kapuin,
A hétpecsétes zárakat letörte,
A hétpecsétes zárakat letörte,
 
         
August Sang
GALILEI
 
A tévtanokról tudomást  szerezvén,
a csalhatatlan inkvizíció
összeült: trón és erkölcs  a keresztény
országokban meg nem ingatható
 
Hosszú, terhes ülésén, fáradozva,
de célt értek a tudós férfiak;
és holnap már minden újság lehozza,
hogy ismét ptolemaoszi a Nap.
 
A térre, mely zeng millió galambtól,
a fülledt teremből az agg kilép.
A büszke falak tövén mire gondol?
Emlékszik hüvelykszorítóra még?
 
Tekintettel lesz határozatokra?
Tanát felülvizsgálja? Nem, soha!
Galilei szakállába susogja:
eppur si muove – s fennmaradt szava.
 
És így maradt fenn  tovább is a kétség,
s a hatalom presztizse ing, remeg:
a makacs, acél akaratú vénség
sorsdöntő változások őse lett.
 
Jár a hír szájról szájra nagy titokban:
nem olyan minden, mint látszat szerint.
S terjed a szóbeszéd mind hangosabban:
a Föld az, mely a Nap körül kering.
 
Mind, ki úgy tűnt, hogy megingathatatlan,
a gyors összeomlástól reszket,
és felrémlett sok egyházfői agyban,
hogy régi jó világunk tönkremegy.
 
A könyvmolyok mind megdöbbenve álltak-
undorral csóválták nehéz fejüket.
Annál jobban tetszett sok kisleánynak,
és kisfiúk tapsoltak mindenütt.
 
Mily jó, mily szép, hogy új kor fénye támad!
Mint a körhinta, körbejár a Föld!
Minden szerelmes – mert hisz kell a támasz-
nagy boldogan egymás karjába dőlt.
 
A harangszó elhalt a templomokban,
és felszították a máglyák tüzét.
És a sűrűn kavargó füstgomolyban
előtűnt egy darabka tiszta ég.
 
És szólt a nép: „Hol a szférák zenéje?
Csak a Föld, mit a zene tölt be hűn!
Papok, kacagás árad ki a térbe!
Papok, mi az eredeti bűn?
 
 
Csak az a bűn, ha játékszere nincsen
a Földön az élet fiainak!
Nap, sugarad  forróságot hintsen!
Föld-körhinta, forogj egyre csak!”
 
 
Tóth Árpád
CSILLAGÁSZ
-részletek-
 
Elindultam….
A messzi égen tündér csillagok
Azt hittem a tejút attól ragyog,
Hogy rám ragyogtak. 
 
Aztán toronyba húzódtam. Szelíd
Bölcsesség csöndes bús órái jöttek,
….. a csillag köröknek,
 
Hogyan válik nadírrá a zenit.
Ideje most már szépen hazamenni,
A csillagokba nincsen írva semmi.
 
Ó, hányszor álltam az ég alatt
Augusztusban. Nagy, hulló csillagok
Futása széles, fényes sávot hagyott
Az égen, és a szívemig szaladt.
 
És úgy éreztem, - s úgy is volt talán –
Fölöttem a tejút azért ragyog,
Mert én nézem, és húsz éves vagyok,
És hogy írás van az egek falán,
 
Nagy titoké. És sokszor hajnalig
Tűnődtem, hogy mi rejlik e jelekben?
Ha jól meggondolom, tán mást se tettem,
Mióta élek ……..alig …
Ideje most már szépen hazamenni.
A csillagokba nincsen írva semmi.
 
 
Vas István
CSILLAGOK
 
Isten tudja, ki vagyok,
Azt tudom, hogy meghalok,
Remegnek az illatok,
Halványulnak a csillagok,
Vénusz, Véga, vén Orion.
 
 
Végh György
MÉRT FÉNYESEBB A CSILLAG
 
Mért fényesebb a csillag,
ha fölfelé megyünk?
Havas hegyek tetőin
mért szebb az életünk?
 
A fenyvesek nem felelnek,
a kő is néma mind;
a Végtelen közel van:
szívünkben csönd lakik.
 
A csöndben elkerülnek
a tikos bánatok -
s ha fényesebb a csillag,
én is csak hallgatok.
 
Mit mondhatnék? Fölöttem
mindent elmond az ég
s a fenyves is lehajtja
bozontos üstökét…
 
 
Vajda János
CSILLAGOK
      (részlet
 
Ha illatos, ábrándos éjen
Elnézem a sok csillagot;
Merengve a végtelenségen,
Elgondolom, döbbenve érzem,
Mi semmiség, mi parány vagyok!
 
E ragyogó napok fényteste
Mily óriási, szertelen.
Nagyságuk titkait keresve,
Hogy rémül el kétségbeesve
A legmerészebb képzelem!
 
Csigává törpülök ijedten:
Féreggé őrl a  gondolat:
Mi ez a lét, mi maga itten
E vergődő rabképzeletben
Az öröklét – egy pillanat
 
 
Tóth Árpád
KASZÁSCSILLAG
 
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
 
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csupa-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A Vén Égi Ember.
 
Bíztatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes!-
 
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényükbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
 
Csillagapám, fénysubás,
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, ami most,
Búcsúzva példáloz?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
 
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
 
 
Jékely Zoltán
CORONA BOREALIS
részlet
 
Hol a város aranyló tornyok alján,
   kopott kövek holt álmában piheg,
   éjfél körül, győzvén a test hatalmán,
   lelkemnek égi útat építek.
 
Vergődő létem egyetlen reális
   fundamentuma az a látomás,
   amikor a Corona Borealis
   hat fényes csillaga megkoronáz.
 
Míg körülötted seregekbe gyűlve
    káprázik a mohó csillag vadon,
    megittasulva hintázom az űrben
   egyetlen-egy arany hajszáladon.
 
 
Hajnal Anna
CSILLAGOK
 
Nyugodt vagyok ma már, távoli társaim,
sorsunk parancsa ez: ragyogni egyedül.
Hiába lázadozunk,
mindenikünk rendre kering.
 
Légy áldott isteni rend, törvény és nyugodt erő,
általad él aki él, távoli csillagok között
te vagy a mágnes, magad
taszító és megtartó erő.
 
Végtelen távolu kört, pályákat futtatsz velünk,
fájdalmas idegesség süvit az űrben felénk
veszve hisszük magunk
ámde testvércsillagok távol vonzása s erőd tart!
 
Távolból visszahozol és a nem remélt jövő
küldi a régi varázst: hont, testvért és barátot
s a már nem várt szerelem
felvillan ha teljes a kör.
 
Ámde újra meg újra, messze sötétbe viszel,
magányunk fényüzenete belobogja az éjszakát,
így leszünk ragyogássá
örök köreiden, óh törvény, isteni rend.
 

 

Babits Mihály

ESTI MEGÉRKEZÉS
 
Az esti sötét
halk mezei lelkét
a mohó kilométerek
bús messzibe nyelték.
Kocsim ablakait  most
veri a fény,
hét sorban a lámpák
jönnek elém.
 
Tépett takaró lett
már a sötétből;
csak az ég, a nagy ég
fut velem a rétről;
kiejtik az utcán
a csönd mezei
csokrát a kiránduló
fáradt kezei.
 
De harsan a lángok
lármája, a lámpák
csilláma szemembe
csengeti lángját.
Máshol az éjszaka
csendje halálos:
itt villan a villany
és villog a város.
 
Idelenn a város
villanya villog,
de fenn a nagy ég
száz csillaga csillog:
a villany a földi,
a csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi.
 
 
Lucian Blaga
CSILLAGNÉZÉS
 
Nézek föl, az éjbe fel,
csillagok számát vigyázom.
Vállamon ül égi jel,
egy perc, s már nincs ott a vállamon.
Szél fölszítja, szél sodorja,
lesz belőlük keresztforma.
Szellő oltja, szellő költi,
vérem, elmém velük tölti.
 
Tűzvarázs, lélekvarázslat-
Megkísérlem, megvigyázom
számát sok csillagparázsnak.
Nagy tűzfények, enyhe fények-
hova látok, csupa láng csap
előmbe, megannyi lélek.
Hegyen-völgyön egyre égnek
Nagy szívek és pisla fények.
                              Szemlér Ferenc fordítása
 
 
Lucian Blaga
ÉGI ÉRINTÉS
 
Míly tünemény ez! Fénylik az este!
Fehérlő csillag a kertembe esett le:
 
senki se várta, kereste – szerencse csupán,
lehullt nyíl, tűztulipán.
 
A dús selyemágyba, a nagy puha földbe
zuhant az örök kertből kirepülve.
 
Egy csillag a létbe visszatért, s idelenn
megégett tőle kezem
 
                                       Garai Gábor fordítása
 
 
Nagy László
EGY CSILLAG HALÁLA
 
   Egy csillag halálba fut
világok a farka alatt
   égbeli pávakakas
tördeli a holdsugarat
zuhanását csak ez a szív
   hallotta jaj csillagok
élek gyönyörűen a halál
   ragyogó fia vagyok
 
 
Kányádi Sándor
TŰNŐDÉS A CSILLAGOK ALATT
(részlet)
 
Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.
 
Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndesség benne olykor
reményt reményre zöldágaz.
 
Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn  a csillagok közt lennék.
 
Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

 

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.
 
 
Mihail Eminescu
A CSILLAG
 
Hosszú az út: innét az égig,
S a csillagig, míg felér!
Évtizedek suhannak végig,
Amíg a fénye ideér.
Tán a tüze ki is aludt már ,
- Kéken rejti a messzeség, -
S mire a fénye ide lefut,
Ki tudja, ott fenn, ég-e még?
Kihűlt a fény, s még égen ég: - vakon.
Még itt se voltunk: ragyogott.
Most látjuk őt, s lám, az ablakon
Benéz, holott már megfagyott.
Akár a vágy, amit az éjjel
Eltüntetett, s elnyelt a tér!
De tűnt szerelmek régi fénye
Mégis örökre elkísér!
 
Fordította Fekete Tivadar
 
 
Horváth Imre
CSILLAGOK
 
Van csillag, mely fennen azért ragyog,
hogy csillogtassa az alázatot.
 
És van csillag, amely a Messze Úr
nevét azzal ünnepli, hogy lehull.
 
 
Jékely Zoltán
AZ ÉJFÉLI CSILLAGHOZ
 
Ti fennvaló, tündöklő csillagok,
nem nyugszom bele, hogy túléltek engem!
Én illat vagyok, és elillanok-
ti lángoltok tovább a végtelenben.
 
De még ott lent  is a sötét veremben,
borítson bár rettentő földburok-
én akkor is felétek bámulok
én porladó pillám belé se rebben.
 
 
Jékely Zoltán
CSILLAGTORONYBAN
Részlet
 
Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
 
Mezartym, Lyra és Aldebrán –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetektől nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
 
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
 
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak  s megnyílnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
 
A gazdag égi ábrák fénylenek
- lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
 
s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénuszról sejtek én?
 
S róván megunhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
 
Hogy szabaduljunk innét, hol szem,
mely ezt a hármas szörnyű kárpitot
átszúrja, s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
 
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz,  örök,
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.
 
 
Forog, gördül a nagy Rotáció,
megnyílnak és bezárulnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
 
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
Add ismerős kezed, szomorú ember.
 
….
 
 
Sárközy György
ÉGRE REBBENT AZ ESTHAJNALI CSILLAG
 
Égre rebbent az esthajnali csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök,-
Viharok kürtje, rekedj el szívemben,
Sápadjatok, tűzszárnyu üstökösök!
 
Ím, itt az óra, melyben a szelek elülnek
Kék lombok közé, mint álmos csibék,-
Fekete sas, álmaim szárnyas királya,
Csak te csapdosol itt benn egyre még?

 

Nézd, sötét csuklyáját arcára vonta
A nagy Barát – ne akarj látni ott,
Ahol a földi szem vakon botorkál
S a földi fülnek minden hang titok.
 
A hulló csillagok forgószelétől
Meg se rezzen a gyermeklelkű fű, -
De ha szemét behunyja, világokat lát
Forogni a szivében együgyű.

 

Fekete sas, bocsásd le gőgös szárnyadat,
Csönd, csönd…ti kürtök, ti üstökösök!...
Égre rebbent az esthajnali csillag,
Zeng a mezőn az első tücsök…
 
 
Jánosházy György
ÉNEK AZ ESTHAJNALCSILLAGRÓL
 
Mezítelen lábbal surran át az est
a városon s fátylat vet rá puhán.
Az égen, hol a hallgatag kereszt
belédöf, az ódon torony csúcsán
 
egy büszke csillag lobban fel ragyogva
-- a végtelen kékségben árva lámpa --
és lecsurog a szunnyadó padokra
ezüstpatakként hűvösfényű lángja.
 
Szikrákat szór a kormos kéményekre.
Körötte új mécsek gyúlnak ki egyre
sűrűbben, lángjuk bágyadtan rezeg.
 
A fénye máris halvány és beteg fény.
A nagy tömegbe olvad lassú-renyhén.
A többi közt örökre elveszett.
 
                   *
 
a hajnal halvány rózsákat dobál
az éj után, mely gyáván menekül.
A menny boltján a nyugtalan,  opál
Csillaggyertyák kihunynak. Egyedül
 
egy csillag ég halk daccal még csupán
az égen, hol a hallgatag kereszt
belédöf, az ódon torony csúcsán:
a földre villogó szemet mereszt
 
s szikrákat szór az ébredő hegyekre.
A nap a láthatár alatt lebegve,
az ég alját piros fénnyel borítja.
 
A csillag megborzong egy pillanatra,
a nap felé néz s gőggel felkacag,
úgy hal meg, mint egy harcos, régi szittya.
 
 
Kányádi Sándor
DÉL KERESZTJE ALATT
 
az  indián és a néger
tüzet rakni éppúgy térdel
mint a hargitán a pásztor
számolni ujjain számol
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje

 

a poncsónak nincsen ujja
ritkán telik mégis újra
rojtosul a rojtja rongya
kigyérül akár a condra
különbség ha van az égen
itt a göncöl jön föl este
fölöttük a dél keresztje
 
egy útmenti fogadóba
talán még boldog is voltam
rióból murryba tartón
a gitárszót most is hallom
más a dallam egy a nóta
itt a göncöl jön  föl este
odalenn a dél keresztje
 
ó te istenáldott földrész
lenn vagy – a szemem rád fölnéz
érett banán az újhold
íve akár a sarlónak
nézem hosszan vágyakozva
ha feljön a göncöl este
szívemen a dél keresztje.
 
 
Végh György
DÉL KERESZTJÉHEZ
 
   Dél keresztje! Te tündökölsz fölöt-
tem; sugárzó fényességed a déli nap se
borítja homályba, fényedet nem lengi
be köd és áttörsz minden fellegeken.
 

   Dél keresztje! Vakító villám, ne hagyj el; 

homályban élek és sötétben, kell a te

fényed, álmos ragyogásod.

 
   Dél keresztje! ezüstlila fátyol az ég
közepén, az éj közepén, velem maradsz-e
ha elmegyek innen?
 
   Dél keresztje, Dél keresztje, elfú a
szél, a hó belep, Dél keresztje őrizzél
engemet! Jaj, nem lesz fiam, nyomom se
lesz, , hogy éltem itt, hogy láttalak.
 
   Dél keresztje, Dél keresztje, csodás
égi gyémánt! Ha majdan lankadok, kí-
nokban sorvadok, meggyötört fejemre,
húnyó életemre borítsd hűvös árnyadat.
 
 
Horváth Imre
HULLÓCSILLAG
 
Az ég melléről letépte magát,
hogy a tettétől döbbenő, sötét
éjt megbámult csillagként fussa át.
Most élvezi a bukás örömét.
 
 
Tóth Árpád
Ó, FORGÓ FÖLDÜNK!
 
Ó, forgó földünk! –ostoba
Játékok legbúsabbika!
Röpít a Végzet ostora
Tova, vén pörgő csiga!
Csak pörget egyre, konokon,
A végtelenbe féktelen,
S vak surranásod monoton
És céltalan  és végtelen.
 
S mi, rajtad, szédült emberek,
Elvágyunk rólad: bús talány!
Ó, míg vak forgásod pereg,
E messzehívó vágy talán
Amaz „elröpítő erő”,
Mit szül keringve a korong?
Sodró vágy, , égig szökkenő,
Míg ónos testünk lent borong…
 
És perdül az örök csiga,
S lendítette a drága vágy,
Ám megköt az örök iga,
És sárba vetve vár az ágy,-
Ragyog  sok titkos, messze fény,
De egykedvűen csapdos tova
A titkok csillag-mezején
A Végzet konok ostora…
 
 
Reményik Sándor
A GÖNCÖL SZEKERÉN
 
Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekéren kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derékaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.
 
Hanyattfekszem s az űrbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derékaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És milyen csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy – magától..
 
A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt
Z örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fáj,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet…
 
S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.
 
 
Falu Tamás
FÖLDGÖMB
 
Észak és dél, kelet, nyugat,
Nyújtják felém a karjukat.
Itt egy falu, ott egy sziget,
Amott egy széles folyó siet.
Itt nappal van, ott éjszaka,
Itt főváros, amott tanya.
Itt nyüzsg a nép, ott csend tanyáz,
Itt büszke vár, ott kis faház.
Itt villanyos, emitt szekér,
Ide a hír már el sem ér.
Itt alszanak, ott lámpa ég,
Itt születnek, ott jön a vég.
Itt országút, ott hómező,
A végtelenbe elvesző.
Itt temető, ott régi híd,
Amott fényszóró kancsalít.
Itt rézbőrű, ott szerecsen,
Itt léghajó a fellegen.
Amott egy félredőlt torony,
Itt lavina a csúcsokon.
Itt szél, mely mindent elsöpör,
Ott lágyan ringó kútvödör.
Itt ménesek, ott méhesek,
Itt gazdagok, ott éhesek.
Itt tenger, amely partot ás,
Ott sínek partján állomás.
Itt pagoda, ott sárga rom,
Itt él az ellenlábasom.
Fölötte halvány csillagok,

Még azt sem tudják, hogy: vagyok.

 
Juhász Gyula
HAJNALBAN A NAPHOZ
 
Én most szeretlek, mikor még az éjjel
Vert seregének árnya fut tova,
s csak a magányos és bús jegenyének
Szűz homlokán ég fényed mosolya.
 
Én most szeretlek, mikor szent keletnek
Mély tengerén ring arcod, az örök,
És sugaraid álmodón remegnek
A paloták és kalyibák fölött.
 
Még vár a hajnal, de az éj halott már,
Trillák csattognak lombokon, bokron át,
Oly dús az ég keletre, mint az oltár,
Mely várja a nagy, ősi áldozást.
 
Majd jön a nappal, a vásár, a hajsza,
Fölkér vackáról ember és barom.
Én most szeretlek, és neved a dalban
Ezer madárral hadd magasztalom!
 
 
Falu Tamás
NAPRENDSZEREK
 
Sok milliárd naprendszer van,
Hamvadó és lángoló,
Bennük sok-sok ilyen is  van,
Mint földünk, e sárgolyó.
 
De ha rajtuk is ember él,
Ki csak szenved és temet,
Úgy az összes naprendszerek
Fogadják részvétemet.
 
 
Tóth Árpád
A HOLD LECKÉJE
 
Az ám! Holdtölte újra!
A Hold a fák felett
Pofáját telefújja,
Incselkedik veled.
 
S az ócska szemfényvesztés
Addig csal és ragyog,
Míg újra hatni kezd, és
Közönyöd elhagyod.
 
Autó vesz föl – varázsból
Kovácsolt kék fogat –
S a bánatos garázsból.
A Földről elragad.
 
Ki voltál?  - elfelejted,
S mosollyal, réveteg,
Még őket is elejted,
A súlyos éveket!
 
Így szállsz a végtelenben,
Körötted semmi más,
Csak boldog égi csendben
Az irrealitás…
 
Még egyszer, jaj, feleszmélsz,
És tágranyílt szemed
A roppant Hold veresréz
Korongjára mered:
 
Milyen csúf, vén pojáca!
Az ég sátra előtt
Miriád éve játssza
A vidám kócnyelőt.
 
Az arca csupa festék,
Ám jól látni, hogy a
Torz kráterek kiverték,
Mint cigányt a ragya.
 
Hát mért ágál? Mi végett?
Vagy mindegy már neki?
Nincsenek a kiégett
Szívnek kérdései?
 
Robotból – ez a sorsa –
Varázst és fényt csinál,
Mindegy, hogy bent morogva
Jég tölti, ős homály.
 
Ragyogni mindhalálig-
Egy titkos hatalom
Így szabta. Majd elválik:
Lesz, nem lesz jutalom?
 
…Hogy eltörpültél emellett
Bús, csöppnyi életed!
És lassan elröstelled
Kicsordult könnyedet.
 
Jékely Zoltán
TELIHOLD
 
Végre ismét együtt nézzük a Holdat,
dagad a háztetők felett,
felé bűvölt felhők zarándokolnak,
mint vízben úszó tetemek.
 
Együtt vagyunk s külön sose maradjunk,
szorítsd hozzám kis testedet.
Pár évig még a földön kell maradjunk,
mert így szokták az emberek.
 
Holdé leszünk úgyis előbb-utóbb:
szemünk egy éjjel elvakul
s vérünk e láthatatlan lábu pók
hasába szívja álnokul.
 
Aztán fürkészhetik majd, hogy kik voltunk,
s elsirathatnak itt alul:
az unokánk nem tudja már, kik voltunk,
emlékünk semmibe fakul.
 
 
Vittoria Aganoor
HOLDTÖLTE
 
A vörös kerek telihold
messzi mezőkön éled
amiket hamuszínűvé
festenek homályos éjek
 
A végtelen rét azonos
szürke színe levágja
ha útra kél sejtelmesen
csillanó tanyák árnya
 
A telihold csak mosolyog
a fényétől megtorpan
a kertben egy sötét kutya
s a holdra vonít hosszan
 
Tóth István fordítása
 
 
 
Szép Ernő
HOLD
 
A hold sokszor sárga réz
S indián országra néz
 
Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő héjja rajt
 
Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap sülttök, komolyan
 
Néha oly szép ó arany
Mint a múzeumba van
 
Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén papír
 
Gyémánt szín, rizskása szín
Hol sápadtság, mint a cín
 
Volt már kormozott üveg
S beütött bohócsüveg
 
Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn az óceánt
 
Aztán hajszál-féle fény
S mint a handzsár éle, fém
 
Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca andalog
 
Szent szerelmök hegedűl
Hallgatózom, egyedűl
 
 
Jules Laforgue
VIDÉKI HOLD
 
Ó nézd a boldog teleholdat,
olyan kövér, hogy majd elolvad.
 
A takaró messze harsog,
ballag haza a hivatalnok;
 
egy zongora zörög sötéten,
egy macska surran a sövényen:
 
a bús vidéki aludni készül,
a zongora felsír merészül,
 
aztán az ablak becsukódik.
Hány óra? ? Mily irtóztató itt.
 
Nyugodt hold, nézd, micsoda fészek,
maradjak? Elfogódva nézek.
 
Hold, buksi hold, örök dilettáns,
ki mindig új földön, vizen jársz,
 
ha kell most Missuriba szállsz át.
És látod Párizs ősi sáncát,
 
Norvégia fjordját, a tengert,
a sarkot, min havas lepel leng,
 
boldog Hold nézz rá mosolyogva,
ő is nevet a nászuton ma,
 
kacag-kacag a férje mellett!
Mindketten Skóciába mentek.
 
Ha megbolondulok e lányér,
megjárom, ó te ferde tányér!
 
Hold, vén bohém, te éji kóbor,
Nekünk ugye a láz az óbor?
 
A messze tájak! kincses esték!
Megöl itt a vidékiesség!
 
A Hold se hall itt, az ebadta,
süket, öreg fülébe vatta.
 
 
Alois Blumauer
A HOLDHOZ
 
Ne várja a Hold-uraság,
      hogy jó poétaképpen
hétköznapi ábrázatát
      teleszájjal dicsérjem!
Nagyon régóta figyelem,
s látom, nincs benne semmi sem,
      mi őkelme javára
      s dicséretére válna.
 
Sugarát mint a kisgyerek,
      hencegve mutogatja,
bár jól tudják az emberek,
      e fényt a neje adja.
Feleségével úgy van ő,
mint néhány más hencegő,
      ki senki, semmi volna,
      ha párja nem ragyogna.
 
S nem sejti, hogy a napvilág
      nem vág sehogyse hozzá.
Sápadt, mintha ábrázatát,
      jól bekrétaporozná,
s hol bikaszarv formája van,
hol mint a borbélytál, olyan,
      hol meg fénnyel betelve,
      cseréptányér lehetne.
 
Nejével házasélete
      csupa zűr, csupa rumli.
Kérdem én,  vajon szabad-e
      ily  rossz példát mutatni?!
Ha őnagysága hazajön
legott távozik, s odafönn
     az éji eget járja,
míg alszik élete-párja.
 
Megcsalt férjnek még ennyire
      nem volt agancsa.
Noha fejdíszét többnyire
      felhőkalap takarja.
Ám ha elmarad a kalap,
úgy viseli a szarvakat
      fején, hogy ki látja,
      szemét-száját kitátja.
 
Ha felesége túl sokat
      veszekszik  hébe-hóba,
Thetis asszonyhoz látogat
      mint mások – az ivóba
tengerbe folytja bánatát
s bizony nem ritkán áll tovább
      teliszívott gyomorral
      és duzzadt, rezes orral.
 
De túl sok otthoni baján
      beteg szíveket ápol,
merthogy ő aztán igazán
      kerítő a javából.
A szerelmes-féle felett
addig  gyújt éji fényeket,
      mígcsak e balga népek
      szívünkről nem beszélnek.
 
S a sok szíves leplezgetés,
      eltitkolt mende-monda
hoz a konyhára nem kevés
      dicshimnuszt, rímbe fogva.
Csak tőle nem kap semmit is
hisz szépeink nélküle is
      elsőrangúan értik
      felszarvazni a férfit.
 
 
Ormos Iván
HOLDTÁVOLSÁGBÓL
 
Föld, föld,
be szép lehetsz
holdtávolságból:
szelíd, fényes gömb,
mit semmi nem tart,
s ragyogva úszik
a mérhetetlen űrben.
 
Föld, föld,
így holdtávolságból,
fekete foltjaid: hegyek,
s halovány rajzok,
világrészek, tengerek.
S nem látni meg
a piramisokat,
Akropolisz romjat,
Broadway felhőkarcolóit,
és nem látni
országhatárokat
sem azt, hogy Afrikában
feketék élnek,
másutt sárgák, fehérek,
hogy régi medrét
áttörte a Volga
s mikor Erdélyben ősz van.
 
Nem verődik odáig
nyomor-ablakok,
transzparensek,
égő harcterek
parányi tüze,
mindez ily messziből
oly semmiség;
törpít és enyhít
a messzeség,
csak az ragyog
mi fény, mi isteni,
elvész a gyatra,
emberi…
 
Tündöklő, békés gömb:
vajon nem ez
igazi arcod,
fájó földem?
És úgy lebegsz
az érthetetlen űr
csillagképekkel írt
óriási írásművében,
mint magát az örök
titkot rejtő mondat
végén a pont,
mely után nincs több
gondolat
 
 
Szabó Lőrinc
HOLDFOGYATKOZÁS
 
Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögben körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
S nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön,  s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
Hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk a fekete kúp.
Búcsúzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
A Hold a szomszéd kertbe menekül
S ott játszik tovább, ezüstcsöndű fény,
A pók sokszögű tündérlemezén.
 

 

 
 
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

cím, MMR Lendva... :)

(MMR, Lendva, hallgatÓ, 2010.10.17 14:57)

"Szép Ernő
HOLD

A hold sokszor sárga réz
S indián országra néz

Másszor fél eydami sajt
Vérszín felhő héjja rajt

Mint tüzes vas, ma olyan
Holnap sülttök, komolyan

Néha oly szép ó arany
Mint a múzeumba van

Néha halvány rózsapír
Néha zsíros vén papír

Gyémánt szín, rizskása szín
Hol sápadtság, mint a cín

Volt már kormozott üveg
S beütött bohócsüveg

Némelykor jéghegy gyanánt
Ússza fenn az óceánt

Aztán hajszál-féle fény
S mint a handzsár éle, fém

Óh, tükrén most angyalok
Ezüst arca andalog

Szent szerelmök hegedűl
Hallgatózom, egyedűl"

"Bé" idézett a versből, de pár hete a költő születésnapjának mondta a halála évfordulóját! És nem javította ki - azt sem ugye - hiába írtam oda neki! :-P
Budapest, 1953. október 2. = Fel sem tűnt néki, hogy erősen kortárs lenne még, ha ez a születési évfordulója lenne! :D
Tags: /Nem spam!/
TAGS: MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, TAGS, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, TAGS: MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, TAGS, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva, MMR, Lendva