Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mondák a csillagokról, csillagképekről

2008.11.25

AZ ÉGBOLT CSILLAGKÉPEI
Androméda, Kassziopeia, Kepheusz, Perseus…
 
Ógörög hősi monda alapján (6)

 

„Amikor Perszeusz, Zeusz istennek és Dané királylánynak a fia, a tengerek és szárazföldek fölött röpült, egy szép napon Etiópiába érkezett. Ekkor maga alatt egy fiatal lányt pillantott meg a tengerparton, akit egy sziklához láncoltak. A közelben kétségbeesetten tördelte a kezét Kepheusz és Kassziopeia, Etiópia királya és felesége, mert a lány, Androméda, az ő lányuk volt.

 Leányának szerencsétlenségét Kassziopeia okozta. Gőgjében ugyanlyan szépnek tartotta magát, mint Néreusz tengeri isten leányai, a nérediák. A nimfák ezértAmphitriténél, Poszeidón tengeristen feleségénél panaszt emeltek. Poszeidón egy hatalmas tengeri szörnyet küldött ki, hogy bosszulja meg a neridákat. A szörnyeteg határtalan dühében elpusztította  Kepheusz király birodalmát.              Embereket és állatokat nyelt el anélkül, hogy Kepheusz tisztában lett volna a borzalmas esemény okaival. Csupán Zeusz egy megkérdezett jósdájától tudta meg, hogy az esemény Kassziopeia gőgjének büntetése. Csak egy mód van – vélte Zeusz -, hogy a szörnyeteg tombolásának véget vessenek: fel kell áldozni Adromédát, a király lányát! Andromédát oda kell vetni a szörnyeteg elé, hogy az megnyugodjék, és abbahagyja a pusztítást. Amennyiben ezt az áldozatot nem hozzák meg, Etiópiából és lakosaiból semmi sem marad.

Kepheusz összehívta tanácsadóit. Valamennyien azon a véleményen voltak, hogy a megkövetelt áldozatot azonnal meg kell hozni: „Lányod születhet még, de honnan veszel új alattvalókat? És alattvalók nélkül nincsen hatalmad!” A király erre kiadta a parancsot, hogy fogják meg a leányát, és láncolják egy tengeri sziklához. A nép, amikor tudomást szerzett a szörnyű elhatározásról nyugtalan lett,  és azt követelte, hogy ne Androméda, hanem Kassziopeia haljon meg, hiszen ő az egész szerencsétlenség oka. A papok azonban ezt mondták: „Zeusz parancsait nem szabad megszegni!”

Androméda tehát a sziklához láncolva várakozott az őt fenyegető balsorsra. Ebben a helyzetben talált rá a királylányra Perszeusz. Megkérdezte, hogy mi az oka kényszerű ott-tartózkodásának. Amikor a királylány némi vonakodás után felfedte az okot, a tenger mélyéből a felszínre emelkedett a szörnyeteg. Gyorsan azon partrészlet felé tartott, ahová a királylányt elkerülhetetlen vég. Ekkor Perszeusz így szólt a királyi párhoz: „Ha megígéritek nekem, hogy a lányotokat feleségül adjátok hozzám, amennyiben a veszélyből kimentem,  úgy felveszem a harcot a tengeri szörnnyel; Zeusz parancsa ugyanis igazságtalan.” Amikor a királyi pár neki ígérte a leányát, Perszeusz felvette a harcot a veszedelmes szörnyeteggel. A felhők magasából lecsapott  a szörnyre, és sarló alakú kardjával sebet seb után ejtett rajta, úgyhogy végül vörösfekete vér folyt a dühöngő szörny torkából. A szörny a habokban a nereidák szeme láttára merült el, akik a küzdelmet távolról szemlélték.

A parton álló nép ujjongásba tört ki, és ennek zaja a felhőkön át elhatolt egészen Zeusz palotájáig. Az ég ura az engedetlenség miatti dühében felkapott egy villámot, hogy a Földre vesse. Csak ekkor vette észre, hogy a parancsot az ő fia , Perszeusz szegte meg, aki most Andromédát a karjaiban tartotta. Uranosz isten egyik jóslata szerint Perszeusz olyan lányt vesz feleségül, akit kimentett a halálból. Vajon nem Androméda-e ez a lány? Uranosz még azt is megjósolta, hogy Perszeusz és Androméda nemzedékéből származik majd Héraklész, az a hős, aki Zeuszt a gigászok elleni harcban támogatni fogja.  Így azután Zeusz kénytelen volt megbocsátani fia engedetlenségét. Perszeusz és Androméda pedig férj és feleség lettek, ahogyan Kepheusz király és Kassziopeia királyné megígérte.”

Amikor az északi égbolton beköszönt az ősz, a délkeleti horizont fölött nagy magasságban megjelenik az Androméda csillagkép, melyet az égbolt napi látszólagos forgásának irányában a Perseus csillagkép közvetlenül követ. A tejút közepén, szinte a zeniten trónol a feltűnő „égi W”, a Cassiopeia. Ettől csak kevéssé nyugatra van a Cepheusz csillagkép.

 

A CSILLAGOK SZÜLETÉSE
(Guaraní legenda)

 

   „Két asszony elment kukoricát törni. Mivel lassan haladtak, segítséget kértek egy arra járó ifjú embertől. Ez élt az alkalommal, és a maga zsákját is megtöltötte. Amikor hazaért, nagyanyjának adta a kukoricát, hogy süssön belőle lepényt. A lepényt aztán vígan elfogyasztotta a barátaival. A lakoma végén jutott eszükbe, hogy bármelyikük anyja megtudhatja a nagyanyótól, mit tettek. A nagyanyó elfecsegheti a dolgot. Elhatározták hát, hogy kivágják az öregasszony nyelvét.

   Meg is tették, de aztán megrémültek attól, amit tettek, és elmenekültek. Hívták piodudut, a kolibrimadarat, és megbízták, fogjon kötelet, és erősítse az éghez. Így is tett a kolibri, a fiúk pedig sorban felkapaszkodtak a kötélen. Hamarosan előkerültek az anyák, és ők is elindultak felfelé, hogy megkeressék fiaikat. Azok már megérkeztek az égbe, a kukoricatolvaj pedig, aki utolsónak mászott fel, elvágta a kötelet. Az asszonyok leestek.

   Büntetésből a fiúkat arra ítélték, hogy örökké az égen maradjanak, földre szegezett szemmel anyjukat keressék. Ezek a fénylő szembogarak a csillagok.”

 

KALLISZTÓ ÉS ARKASZ  

   Valamikor régen a mai Arkadia vidékén Lükaón király uralkodott. Történt egyszer, hogy a király Zeusz látogatását fogadta. A királyfiak próbára akarták tenni atyjuk vendégét, hogy valóban isteni-e, mint állítja magáról, s ezért, amikor elkészítették a lakomát, emberhúst kevertek a levágott állatok közé. Észrevette Zeusz, és haragjában felborította az asztalt, Lükaón fiait villámával sújtotta halálra, az apát pedig farkassá változtatta. De Lükaón lányát, Kallisztót szerelmével tüntette ki.

    A királylány Artemisznek, a vadászat szűzi istennőjének a szolgálatában állt. Nem foglalkozott szövéssel-fonással, nem is cicomázta magát, mint más leányok. Egyszerű fehér szalaggal kötötte le kusza fürtjeit,, kezében vagy a hajítódárdát, vagy íját tartotta. Nem is volt egy sem a Mainalon hegyén vadászó szüzek között, aki kedvesebb lett volna nála Artemisz szemében.

   De egyszer vadászat közben elnyomta a fáradtság. Forró délidő volt, magasan állt a nap, s a leány hűs árnyékot keresve húzódott az örökzöld sűrűbe. Levette válláról tegzét, az íjat is nyugalomba helyezte, maga pedig lefeküdt a fűbe, a tarka tegezt  tette feje alá vánkosul. Így pillantotta  meg őt Zeusz. Megtetszett  az istennek a földi királyleány, s gondolta magában, itt nem éri tetten féltékeny felesége, Héra. Artemisz alakját öltötte magára, hogy megnyerje a lány bizalmát.

- Merre vadásztál ma, hű társam? – szólította meg Artemisz meghitt hangján a leányt a ravasz Zeusz.

- Légy üdvöz, istennő, - mondta tisztelettel. –Még ha meg is hallaná Zeusz, én nyíltan kimondom: nála is többre becsüllek.

   Mosolygott az isten, amikor ezt meghallotta, előbb szelíden megcsókolta, De aztán olyan hevesen ölelte meg, hogy a lányba szinte belefojtotta a szót, amikor éppen kérdésére válaszolva el akarta mondani, hogy az erdő melyik részében űzte aznap a vadat. Hiába tiltakozott a lány, hiába akart kibontakozni az ölelő karokból, nem volt ereje védekezni tovább.

   Miután Zeusz eltűnt, tétova léptekkel hagyta el a sűrű berket – ártatlan vétkének egyetlen tanúját – a lány, alig tudta összeszedni  magát, hogy ott ne feledje tegzét a nyilakkal és az íjat, amelyet egy faágra akasztott  az imént.

   Alig tett néhány lépést, amikor Artemiszt látta közeledni: az istennő a szűz leányok kíséretében járta a Mianalont, gazdag vadászzsákmányára büszkén. Meglátta ő is a leányt, és néven szólítva  hívta magához, de ez először megfutott előle, mert attól félt,  hogy megint Zeusz űz vele csalfa játékot. Csak amikor látta, hogy a nimfák is ott vannak Artemisz kíséretében, győződött meg arról, hogy valóban az istennő az, aki szólítja, és maga is a szüzek közé állt.

   De nehéz volt rejtenie szégyenét, félt, hogy a tekintete is elárulja. Szemét a földre sütötte, s nem mert többé az istennő oldalán haladni, sem pedig a menet élén állni, mint régen. Hallgatagon igyekezett eltűnni a többiek között, és ha ránéztek, elpirult. Végül Artemisz is észrevette, hogy Kallisztó gyermeket hord a szíve alatt, s ekkor elűzte magától.

   Ekkor már Héra is elérkezettnek látta az időt, hogy Zeusz hűtlenségéért a leányon álljon bosszút, és csak azt sajnálta, hogy közben Kallisztó világra hozta Zeusz szerelmének gyümölcsét, Arkaszt.

   - Még csak az hiányzott, hogy gyermeked is legyen az istentől – mondta haragosan Héra. – De megbüntetlek érte, s elveszem szép alakodat, amellyel Zeusz figyelmét magadra vontad!

   Szólt, s kegyetlenül markolva hajába, a földre terítette a lányt. Az szegény könyörögve tárta ki karját, s akkor vette észre, hogy bozontos, sötét szőrzet kezdi elborítani, szép kezei ormótlan mancsokká válnak, rajta görbe karmok nőnek, s mint mellső lábakra, kénytelen rájuk támaszkodni. Arca, amelyen még nemrég Zeusz szeme akadt meg, eltorzult, szája tágra nyílt. Már könyörögni sem tudott emberi szóval, rekedt torkát csak ijesztő morgás hagyta el.

   Így változtatta medvévé a kegyetlen Héra a leányt, s bár emberi értelme megmaradt, csak sűrű nyögésekkel tudott hangot adni fájdalmának. Elhagyott erdőben talált csak pihenőt, de hányszor közelítette meg a házat, amelyben egykor lakott, és hányszor bolyongott a mezőkön, amelyeket valamikor a sajátjának mondhatott!     És hányszor hajszolták meg csaholó ebek a sziklás hegyoldalon, hányszor kellett riadtan menekülnie a vadászok elől neki, aki maga is annyit vadászott valaha ezen a vidéken! Ha vadakat pillantott meg, gyakran elrejtőzött előlük, megfeledkezve arról, hogy már maga is közéjük tartozik, és medve létére elborzadt, ha medvékkel találkozott. Rémülten futott a farkasok elől, pedig akkor már apja is a farkasok között üvöltött.

   Teltek-múltak az évek, s közben – anyja nélkül – Arkasz daliás ifjúvá serdült., és belőle is derék vadász lett. Egyszer az Erümanthosz erdőit járta vad után, alkalmas völgyet keresett, hogy felállítsa vadászhálóját, és akkor szembekerült anyjával, de nem ismerte fel a nőstény medvében szülőjét. Az megállt, és úgy függesztette rá szereit, mint aki ráismer a fiúra. Arkasz nem tudta mire vélni, hogy a medve merően nézi csak. Előbb meghátrált, majd amikor észrevette, hogy a medve közelebb akar lépni hozzá, fegyveréhez nyúlt.

   De ezt már nem nézte tétlenül Zeusz, a mindenható isten. Hogy az akaratlan anyagyilkosságot megakadályozza, nagy szelet támasztott, s az felragadta őket a magasba: az anyát és a fiút mint két szomszédos csillagzatot helyezte el az égbolton.

   Csak Héra üldözte ezután is engesztelhetetlen gyűlölettel Zeusz kedvesét. Megkérte Téthüszt, akinek a házában a tenger mélyén nevelkedett egykor, hogy ne engedje soha férje, Ókeanosz birodalmában megpihenni az új csillagot. Ezért van az, hogy amikor minden csillag alámerül az óceán üdítő habjaiban, a Nagymedve fennmarad az ég legmagasabb pontján, s csak a saját tengelye körül forog mindig, mint a malomkerék.

 

A HAJNALCSILLAG 
Obzsibva (indián)monda

 

„Két tanító testvér együtt élt néhány évig, de aztán kénytelenek voltak különválni. A lányt a Születő Fény helyére vitték, fivérét pedig a sziklás dombokra.

   Az elválás pillanatában a lány ezt mondta:

- Ha kelet felé nézel majd és látsz néhány szép, vörös felhőz az égen, gondold azt, hogy én festem, cicomázom magam.

   Fivére így felelt:

- Azokon a sziklákon fogok lakni, amelyek kelet felé néznek, ott ébredek majd, és gyönyörködni fogok a szépségedben.  

    Hirtelen süvöltő hang hallatszott, megérkezett a Szelek Nagy Szelleme, elvitte a lányt, és a Fény helyére tette.

Ott hajnalcsillaggá változott.

   Fivére a keletre néző sziklás dombokon lakott. Onnan virradatkor láthatta a vörös felhőket, amelyekkel nővére díszítette magát a csillagok körében, fenn az ég tetején.”

 

A FIASTYÚK KELETKEZÉSÉRŐL
-Húsvét-szigeteki monda-

 

(1)Egy asszony elindult arra a helyre, ahol ünnepség zajlott. Mikor megtudta, hogy  az ünnepség (elkezdődött), elment gyermekeiért.

(2) A férje észrevette, hogy nincs otthon, és várta hazatérését. Mikor  a felesége megjött, megkérdezte: „Honnan jössz?”

- „Jövök a  gyerekekkel az ünnepről.” –„Ki mondta neked, hogy menj el az ünnepre?” Az asszony felelte: ”Magam mentem el.”

(3) A férj ekkor  megverte feleségét, és úgy meglökte, hogy az gyermekeivel együtt felrepült az égre, és ott maradt. A férje kiáltott neki: „E pipiri ma.”- „Térj vissza!” –„Nem, mi nem akarunk visszatérni, mostantól itt maradunk!”

 

A GÖNCÖL CSILLAGAIRÓL

   „Súlyos aszály pusztított a földön, olyan nagy volt a szárazság, hogy nemcsak a folyómedrekben lehetett száraz lábbal átkelni, de a tavakban, a kutakban is elapadt a víz. Növényre, állatra, emberre pusztulás várt.

   Élt azon a vidéken, ahol a leggyötrőbb volt a szárazság, egy özvegyasszony. Vele egy szem lánya. Víz híján az asszony egyre fonnyadt, mind aszottabb lett, mígnem ágynak esett.

  A lány, hogy megmentse anyja életét, fogta az agyagkorsót, s elindult vizet keresni. Hol, merre járt, ma már nem tudja senki, de addig koptatta lábát, amíg egy forrást nem lelt. Megmerítette benne a korsóját, s hazaindult.

   Az úton szembetalálkozott egy emberrel, akinek a szomjúságtól már alig volt jártányi ereje. Megesett rajta a lány szíve, s megkínálta a korsójából. Az ember kortyolt néhányat az életet adó vízből, s új erőre kapott tőle. Köszönte nagyon, hogy a lány megmentette a haláltól, aztán folytatta útját.

   A lány is továbbindult, de hamarosan újabb szomjhalállal küszködő emberrel találkozott, majd egy harmadikkal, negyedikkel. Mindenkinek odanyújtotta a korsóját. Hét embert mentett meg a pusztulástól így, miközben a korsóban egyre fogyott a víz.

   Vitte volna a maradékot beteg anyjának, sietett, ahogy tudott, de ő is ember volt, elfáradt. Leült egy kőre,, hogy megpihenjen, a korsót maga mellé állította a földre.

   El is bóbiskolt kicsit, mert nem vette észre, hogy egy kutya ólálkodik a közelben. A szerencsétlen állat is szomjas lehetett, mert amikor megpillantotta a kő mellé állított edényt, odakúszott hozzá, s megpróbált inni.

   Addig-addig forgolódott, amíg a korsó fel nem borult, s ki nem folyt belőle a maradék víz is.

   Felriadt a lány a zajra, a korsó után kapott,  de bizony az már a földön hevert. Mellette bűnbánó képpel sunyított a kutya. A lány felállította a korsót, s mit látott? Az agyagedény száján  egymás után hét nagyobb csillag repült ki, s szállt egyenesen az égbe, arról a helyről, ahol az előbb még a kutya ült, egy nyolcadik.

   A hét nagyobb csillagból lettek a Göncöl csillagai. Azért ragyognak olyan fényesen, mert a hét megmentett ember lelke lobog bennük. A nyolcadikban pedig, amelyet a Göncöl rúdja előtt látunk, annak a kutyának a lelke pislákol, amelyik felborította a korsót.

   A Göncöl csillagai azóta a lány áldott jó szívére emlékeztetik az embereket.

   De hogy a beteg özvegy  se maradjon víz nélkül, a Jóisten kiadós esőt bocsátott a földre.”

(F.L. Zobolotinyij nyomán)

A NAP ÉS A HOLD
(Hívaró monda)  

„Nap (Etzsa) és Hold (Nautu) valamikor emberek voltak, és idelenn éltek a Földön, ugyanabban a házban, és közös volt az asszonyuk is. Ez az asszony madár volt, kecskefejű lappantyú, akit a hívarók Aoónak neveztek. Hol a nap volt Aoóval, hol pedig a Hold. Amikor a Nap ölelte Aoót, kellemes meleg volt, ezt szerette az asszony. Ha viszont a Hold ölelte, fázott, ami egyáltalán nem volt kedvére való. „Te nagyon hideg vagy – mondta a Holdnak - , nem szeretlek.” A Nap csúfolta a Holdat, s azt mondta neki: „Miért vagy olyan hideg? Én jó meleg vagyok, ezért szeret engem az asszony”. Megharagudott a Hold, és egy liánba kapaszkodva elindult az ég felé. Közben ráfújt a Napra, mire a Nap egy pillanatra elsötétült. Az asszony azt hitte, egyedül van, és így szólt: „Miért maradnék én itt magamban? Én is felmegyek”, és a Hold után kúszott az égbe, ugyanazon a liánon. Magával vitt egy agyaggal teli fonott kosarat, olyat amiből a hívaró asszonyok az edényeket készítik. Már közel járt az éghez Aoó, amikor a Hold észrevette, hogy az asszony követi. „Miért jössz utánam? – kérdezte az asszonytól. –Már nem szeretlek téged”, s rácsapott a liánra. A lián elszakadt, és Aoo az agyaggal teli kosárral együtt a Földre pottyant. Az agyag szétszóródott mindenfelé.

   Később a másik liánon a Nap szintén felkúszott az égre. A Holdnak még odafent is mindig menekülnie kell előle, futva a hegyek fölött. Sohasem járnak együtt, sohasem békülnek ki. Ezért a Nap mindig nappal jár, a Hold pedig éjszaka. …”

 
A HOLD TEREMTÉSE
(Szaparo monda, Brazília) 

„Élt réges-régen a Földön egy házas ember. Volt egy nővére, akibe szerelmes volt. A lány a szeretője lett, anélkül, hogy tudta volna, kivel van dolga, mert a bátyja mindig éjjel látogatta meg. A lány kíváncsi volt, ki az éjszakai látogató, ezért a legközelebbi alkalommal, amikor szeretője felkereste, ölelés ürügyén egy szétnyomott uitu-gyümölcs levével bekente a férfi arcát. Sokáig magánál tartotta emberét, hogy a lé rászáradjon bőrére.

   A férfi nem akarta, hogy felismerjék, hajnal előtt elment. Napfelkeltekor észrevette, hogy arca foltos az uitu fekete levétől. Elszégyellte magát, s nehogy leleplezzék, úgy gondolta, legjobb lesz, ha felszáll az égbe. Tollakból két legyezőt készített, magához hívta a szarapiszkut (a kukoricamadarat) , hogy segítsen neki a repülésben. Hívta az asszonyát is, hogy menjenek együtt. Az asszony azonban nem készült el időben, hol a köténye oldódott ki, hol az elemózsiáz zsákjából hiányzott ez, meg az, vagy valami egyébről feledkezett meg. A Nap közben magasra emelkedett, s ahogy múlt az idő, a férfi egyre haragosabb lett a várakozásban. Ezt mondta feleségének: ”Én megyek”, s azzal elröpült az ég felé. Közben furulyázott. Repült, repült egyre magasabbra, míg egészen kicsi nem lett. Ott is maradt a magasban: ő a Hold. Az arcára kent gyümölcslé foltjai ma is ott láthatók a korongján.

…”

A NAPRÓL, A HOLDRÓL ÉS A CSILLAGOKRÓL
Keleti szláv monda

A világ teremtésekor a Nap még éjjel-nappal világított, jókra, gonoszakra egyaránt. Ám ahogy múlt az idő, elfáradt az örökös szolgálatban, s az sem volt ínyére, hogy a rossz embereknek is ő világítson. Ezért elpanaszolta az Úristennek, nehezére esik szüntelenül ontani a fényt, mire a teremtő megengedte neki, azontúl csak nappal süssön, éjszaka pedig, amikor a gonoszok rosszban sántikálnak pihenjen.

   Ám, hogy az éjszaka se legyen sötét, a Jóisten megteremtette a Holdat. Csakhogy a Hold fáradékonynak bizonyult, hamar kimerült. Ezért az Úr úgy rendelkezett, hogy minden negyedik héten újjászülessen. Születését követően egy héten át napról napra izmosodik, erősödik, a második éten pocakot ereszt, a harmadikon elkezd fogyni, a negyediken addig fogy, amíg teljesen összeaszalódik, s eltűnik az égről.

   Amikor a Hold már annyira öreg, hogy pengevékony sarlóvá görbül, a Teremtő apró darabokra morzsolja szét,  s csillag gyanánt elhinti az égen. Ám egy darabkáját dézsába teszi, kovászt készít belőle, a kovásszal tésztát keleszt, s abból a tésztából mintázza meg az Újholdat.

 

HOGYAN SZÜLETETT A NAP MEG A HOLD?  
Eszkimó monda

Volt egyszer egy házaspár. Senkivel se törődve, egészen magányosan éldegéltek. A feleség elkeseredett, mert az ura néhanapján más asszonyra is szemet vetett. Meg is mondta az emberének, vegye hát el akkor a másikat, de hiába, az ember csak nem tágított mellőle.

   Így egy reggel felkészült az asszony, és otthagyta az urát.

   Már leszállt az éjszaka, ám még most sem került haza. Az ember a keresésére indult. Nagyot került a tanyájuktól, mégis dolgavégezetlen tért vissza.

   Mikor kis idő múltán újra keresni kezdte, meg is pillantotta, és utána eredt. Sokáig rohantak így, az asszony elől, az ember a nyomában. Szemüket le sem hunyták, szakadatlanul csak rohantak. A végén elnyomta az embert a buzgóság, és szundított egyet. Ahogy felébredt, látta, hogy az asszony közben jócskán elhagyta. Hiába, no, haragudott rá, és egyre messzebb szaladt előle. Ahogy a Föld végére értek, alul a másik oldalán futottak tovább.

   Roppant sötét éjszaka volt. Mikor az asszony felpillantott, parányi kis fényt vett észre maga fölött. A fényben meg egy falut. Volt, aki aludt a faluban, akadt olyan is, aki majdhogy le nem esett. Mások bártan jártak-keltek, úgy látszott, hogy éppenséggel nem muszáj leesniök.  Volt,  aki aludt, és nyakáig fel volt tűrve a bőre. Ahogy felébredtek, jó nagyot nyújtózkodtak. Az asszony áthaladt a falun. Majd egy másik falut látott maga fölött, ebben nappali világosság volt. Ezen a falun is áthaladt az asszony. Ekkor egy harmadik falut pillantott meg. Az asszony itt sem maradt, hanem ment tovább. Végül nagy fényességet látott maga előtt. Nappal volt már. Elhatározta, hogy nem áll meg, mert az ember ott futott a nyomában. Megpróbált hazajutni, de nem bírt, mert már fent járt az égen.

   A nagy rohanásban úgy átforrósodott, hogy átmelegítette a Földet is. Így lett belőle a Nap, és az emberből a Hold – és máig is kergetik egymást.

   A Hold hat nap alatt megöregedett, és csakhamar eltűnt.  De hat nap múltán megint fiatal lett. Megfiatalodva újra csak megpróbálta elérni az asszonyt – azóta is próbálja, egyre. Ha megöregszik, abbahagyja, de aztán hat nap múlva, fiatalon, ismét csak rohan az asszony után.

 

A HOLD  
Kelet-afrikai népmese

Élt egyszer egy Macselange nevű ember. Hogy jobban lásson éjszaka, egy nagy fényes bogarat szeretett volna keríteni lámpásnak. Találkozott egy messziről jött emberrel, s az azt mondta neki, menjen vele, mert mutat neki  egy jobbat s fényesebbet. Az volt a hold, amit mutatott. Macselange sem volt rest, megfogta a holdat, s betette egy fazékba. Hazavitte, megparancsolta a gyerekeinek, hogy a fedőt le ne vegyék arról a fazékról, amiben az ő világosságot adó tüze van. Azzal elment a mezőre dolgozni. Furdalta a gyerekeket a kíváncsiság, hogy mi lehet a fazékban. Az apjuk erősen meghagyta nekik, hogy el ne mozdítsák a fedelét. Egész éjjel oda volt dolgozni a mezőn. A gyerekek nem bírtak magukkal, az egyik levette a fedőt, a másik hozzá is nyúlt a holdhoz. A hold azt a gyereket abban a pillanatban halálra égette, s azzal huss! kiröppent  a fazékból! Felment s rátelepedett a hegy tetejére. Az apa odakint aludt a mezőn, felébredt a nagy fényességre, s mondja:

- Micsoda fényesség van idekint? - Azzal rohant is már haza. Hát csakugyan az ő tüze szökött meg a fazékból.

- Kerítsetek egy létrát – kiáltotta -, vegyük le onnét a magasból!

   Csináltak egy létrát, nekitámasztották a hegynek, felmentek rája, ágaskodtak, hogy a holdat elérjék, de csak nem érték el, addig-addig ágaskodtak, míg a létráról lezuhantak, bele egyenesen egy szakadékba. No, ezután az ember maga indult fel a létrán, hogy megfogja a holdat. De amikor felérkezett a legfelső fokra, a hold felrepült a hegy tetejéről, és elszállt a fellegek közé.

  Mondta az ember:

- No, ez elment, s megtelepedett a felhőkben. Most aztán mindenki jól fog látni, még az ellenségeim is. Ti vagytok az okai, mert kiengedtétek a fazékból a tüzemet.

   Azt mondta a felesége:

 - Az a te holdad pusztította el az én gyermekeimet. Miatta estek bele a szakadékba.. Nem akarom látni a holdat.

   Otthagyta az embert, és elköltözött egy másik országba. De amikor felnézett a magasba, ott is ott volt a hold. Elkeseredett az asszony, és azt mondta:

   - Ássatok egy gödröt nekem.

Ástak. Az asszony belement a gödörbe, az ember elföldelte. Ott halt meg a földben.

 Az a hold, ott ni, amit látsz, az volt Macselange fazekában.

 

A HOLD ÉS A TEJÚT KELETKEZÉSE
Maja legenda

A legfőbb isten, az ég és  a föld ura, a gyík formájában megjelenő Itzamna volt.  Felesége, Ix Chel, a „Szivárványos hölgy” az istenek anyja és nagyanyja, a hold istennője, a szövés, gyógyítás és a gyermekszülés patrónusa.

„…egy napon a gyönyörű fiatal Ix Chelt szövés közben elragadta a Nap, mert beleszeretett. Nászuk volt az első nász a Földön. A lány feldühödött apja azonban utánuk nyilazott, és eltalálta a lányt, aki darabokra hullva a tengerbe esett. Apró  halacskák siettek a megmentésére. Ezüstpikkelyeikkel  összeragasztották, majd egymás farkát a szájukba véve sűrű ezüsthálót alkottak, azzal kiemelték, és felvitték az égboltra a Nap után vágyakozó lányt. De a Napot nem tudták többé elérni.. Fennmaradtak hát az égen, ahol a lányból az ezüstös Hold, a sok-sok apró halból pedig a tejút milliárd csillaga lett.”

 

A  TEJÚT
Görög hősi monda alapján

„Héraklészt csecsemőkorában az anyja, Alkméné, a puszta földre tette ki. De a fiú atyja, Zeusz,  megparancsolta Hermésznek, az istenek hírnökének, hogy vegye gondjaiba az újszülöttet, és éjszaka titokban helyezze Héra istenanya keblére. Hermész tehát az Olümposzra vitte a fiút, aki az alvó Héra kebléből éhesen szívta magába az istentejet, amelynek halhatatlanná  kellett volna őt tennie. Héra azonban felébredt, és a gyermeket dühösen eltaszította magától. Az istennő kebléből azonban tovább folyt a tej, és elöntötte az égbolt nagy részét. A monda szerint így keletkezett a Tejút”

 

A HADAK ÚTJA  
(A Tejút)

A HADAK útjáról mesélek ma este, hallgassatok  ide. Arról a hosszú, ragyogó fehér szalagról, amely csillagos estéken ott lebeg az égen. Elmondom néktek, hogy került az égre ez a fehér, ez a ragyogó fehér szalag.

   Ott kezdem, hol tegnap este elhagyám: Attila meghódította az egész világot. Mert amint megkerült csudálatos módon az Isten kardja, nem volt a földön nép, mely Attilát s vitéz seregét legyőzni bírja. Pedig Attila nem hordozta magával Isten kardját. Otthon őrizte hármas zár alatt. De azóta, hogy megkerült a kard: szívét nem szállotta meg többé csüggedtség. Tudta, hogy vele van Isten, s ez megnövelé karjának erejét.

   Sokszor mondogatta, ha feleségével, Rékával s szép dali fiaival kiült a sátor elé:

- Most már nyugodtan fekszem koporsómba, megértem, amire törekedtem: enyém az egész világ. Az én vitéz népemnek adózó szolgája a földnek minden népe.

De ha magában volt, sokat tűnődött, évelődött azon: nem züllődik-e szerte az ő vitéz világverő népe. Azt szerette volna, ha legkisebb fia. Csaba lészen a hunok királya az ő halála után. Sok fia közt ez volt a legkedvesebb, a legvitézebb. S mondá búsan, könnyező szemekkel:

- Én most meghalok, de ne temessetek el hét napig. A hetedik napon sorba jöjjetek hozzám, édes fiaim, s csókoljátok meg mind a két szememet. Akinek a csókjára fölnyílnak szemeim, az legyen a hunok királya. A többi nyugodjék meg ebben. Isten rendelése ez. Álmomban jelenté meg ezt nékem.

   Ezt mondván Réka, lehunyta szemeit, és meghalt. És nem temették el, míg a hét nap le nem telék. Ekkor sorban megcsókolták mind a két szemét a fiai. Először Aladár, azután a többiek, de Réka szemei nem nyíltanak meg. S jöve legvégül Csaba, és sírva borul édesanyjára, s megcsókolván szemeit, ím, fölnyitá azokat Réka, s rámosolygott legkedvesebb fiára.

-Te leszel a hunok királya, fiam. A te csókod volt a legmelegebb. Ím, itt fekszik ágyam mellett egy nyíl, legyen a tied. Sok nagy bajban hasznát veszed ennek.

   Azzal ismét lehunyta szemeit, s fel sem nyitotta többé soha. Lent a vár alatt, hegynek tövében folyik egy patak. Annak a partján ástak sírt neki, s abban temették el. És rengeteg nagy követ hengerített rá Attila a hegynek tetejéről, hogy míg a világ, emberi kéz meg ne háborítsa Réka nyugalmát.

   Sok-sok esztendő telt el Réka halála után, amikor Attila megunta a magányos életet, s másodszor is megházasodék. Mikoltnak hítták azt a szépséges szép királykisasszonyt , akit megszeretett. Éppen azon járatta az eszét, hogy a tengereken is túl megy, hadd lám, vannak-e ottan is országok és népek. Csak legyenek, meghódítja azokat is. Ám mielőtt fölkerekedett volna vitéz seregével, megtartá a lakodalmat Mikolttal, hadd legyen asszony a háznál, amíg a tengeren túl jár.

   De ím, halljátok, mi történt! Meghalt Attila a lakodalomnak éjszakáján. Mielőtt lefeküvék, megeredt az orra vére, s a világverő király megfulladott a vérében.

   Hej, nagy volt a szomorúság az egész országban!

-Hogy aki vérét ontá annyi vitéznek, énvérében haljon meg! – keseregtek a népek. – Meg sem áldhata minket!- keseregtek fiai.

   Eltemették nagy pompával Attilát. Hármas koporsóba tették a testét: arany volt az első, ezüst a második, vas a harmadik. Folyó partján mélységes gödröt ástak, , le a víz feneke alá. Ide eresztették le a hármas koporsót, s hogy emberi kéz  meg ne háboríthassa, s meg ne tudhassa soha senki, hogy hová temették: rabszolga népekkel ásatták a sírt, ezek földelték el, s egymást le kellett gyilkolniok…

   Hiszen alig földelték el Attilát, megmozdultak mindenfelől a legyőzött népek. Ám jól tudták, hogy nem bírnak a vitéz hunokkal másként, csak ha egymás ellen tüzelik Attila fiait. Az ármányos Detre vitéz volt az első. Ez még mindig homlokában hordta a  nyilat, melyet bendegúz lőtt volt bele. Homlokában a nyilat s szívében a bosszút. Még akkor megfenyegette Bendegúzt:

   - Megállj, azt a nyilat megkeserüli még a hetedik nemzetséged is!

   Ment egyenest Aladárhoz, s mondta neki:

   -Hát te engeded legidősebb létedre, hogy Csaba, a legkisebb legyen a hunok királya! Téged illet a királyság Isten és ember előtt.

   Mondta Aladár:

    -Igazad van Detre, de édesanyám akarta így. Neki pedig Isten rendelte, hogy az légyen a hunok királya, amelyiknek csókjára felnyílnak szemei.

   Ó, te világ bolondja, te! – mondta Detre. – Hát nem vetted észre, hogy anyád mindég Csabát szerette a legjobban? Ha téged szertetett volna jobban, a te csókodra nyíltak volna fel szemei.

   Megmaszlagopsodott ettől az ármányos beszédtől  az Aladár feje. Elhitte Detrének, hogy megcsalta őt az édesanyja. Mindjárt megüzente Csabának: küldje az ő sátrába az Isten kardját, mert ott van annak a helye.

   Visszaüzent Csaba:

   -Az Isten kardja a hunoké, bátyám. Sem az enyém, sem a tiéd.

   -Hát ha szépszerével nem adja, elveszem erővel – mondta Aladár.

   Két pártra szakadtak a hunok. Az egyik része Csaba, a másik része Aladár mellé állott. De fölkerekedtek a gótok is, s mindenféle meghódított népek, hanem az ármányos Detre kitanította őket, hogy egy része pártoljon Csabához, a más rész  Aladárhoz, egymást azonban ne bántsák, csupán a hunokat öljék, gyilkolják, mikor a két tábor összeütközik.

   Ám az ármányos Detrének nem volt elég, hogy Aladárt Csaba ellen tüzelte, s mikor már három napja tartott a szörnyű hadakozás, s a hunok vérétől folyók, patakok kiáradtak, egy biztos emberét küldötte ősz, öreg jövendőmondó képében. S ez azt jövendölte a királyfinak:

   -Hallod-e, te Csaba királyfi, ha azt akarod, hogy te légy a hunok királya, vedd elé az Isten kardját, enélkül le nem győzheted az Aladárt.

   Hitt is, nem is Csaba ennek a beszédnek, de addig s addig gondolkozott, tűnődött, hogy felnyittatá a hármas zárat, s kivette Isten kardját. Eleget mondták az öregek: hagyd az Isten kardját, Csaba királyfi, csak addig lesz velünk az Isten, míg testvérbe nem mártódik e kard. De Csaba nem hallgatott az öregek szavára. Összeszedte megfogyatkozott seregét, s megvillogtatván Isten kardját, nekivágott a rettentő nagy seregnek. Messziről kiáltá Aladárnak:

   -Itt az Isten kardja, bátyám!

   S ím halljátok, összecsapott a két testvér, hogy ég s föld megnyilallott belé. Szikrázott Isten kardja, és lángolt oly rettenetesen, hogy szemük világát veszték sok ezren. És holtan bukott le szürke paripájáról Aladár és mellőle sok vitéz hun levente. Ám egyszerre csak, halljatok csudát, Isten kardja sem nem szikrázott, sem nem lángolt többet. Reá freccsent Aladár vére, s egy csepp vértől kialvék a szikra és a láng. Hiába vágott Csaba jobbra-balra, sebet többé nem vágott a kard.

   Ha nincs vele a maga kardja, ott ölik meg őt is.

   -Megvert az Isten! – Sóhajtott fel búsan Csaba. – Vége a dicső hun nemzetnek, vége!

   Világverő vitéz seregéből nem maradt több ötezer embernél. A többi -lehettek tízezren- sebtől és vértől vala borítva.

   Fájt a szíve majd megszakadt, hogy ezek a megsebesült vitézek is mind elpusztulnak itt. Ha legalább ezek megmaradnának! Ha ő ezeket meggyógyíthatná! Még talán megtarthatná ezt a szép földet a hun nemzetnek.

   S ím, hogy ezen tűnődék, megnyílik az ég, s turulmadár ereszkedett nagy égi ragyogásban a hun vitézek fölé. Alább-alább ereszkedék, és megszólalt a turulmadár:

   -Ne csüggedj, Csaba!  Vedd elé a nyiladat, amit édesanyád halálos ágyán adott néked. Lőj azzal a nyíllal, és szaladj a vesszeje után! Amely növevényre esik, annak a tejével kenesd meg  vitézeid  sebjeit, és meggyógyulnak menten.

   Ez az én édesapám hangja! – kiáltotta Csaba. De e pillanatban szélnél sebesebben felröppent a turulmadár, és eltűnt a magasságos égben.

   Azé, az! - kiáltják a hun vitézek is. – Ez Réka hangja!

   Mindjárt hozták a csodanyilat, s Csaba királyfi meghúzta az íjat. Keresztülcélozván a virágos mezőn, ahol álltanak.  És szalad a nyílvessző után a szélnél is sebesebben. S hát a vesszőt meg is találta egy széles levelű növényen. Egyszeribe szedtek ilyen növényt sokat. S megkenték ennek tejével a vitézek sebeit. Erősebbek, szebbek lettek, mint annak előtte voltak.

   Felkerekedének erre a hun vitézek, s elindultak kelet felé.  Abba az irányba, amerről Bendegúz e földre vezette a hunokat Szittyaországból.

   Vezess vissza minket a magyarokhoz- mondták a hunok Csabának, s hívjuk el őket is ebbe a szép országba. Közös erővel újra elfoglaljuk.

   -Szívemből szóltatok- mondá Csaba királyfi-, ezt akarom én is. Menjünk vissza. De ne mind. Maradjon itt háromezer vitéz. Székeljenek itt, amíg mi a magyar testvérekkel visszatérünk. Ne mondhassa senki, hogy csúfosan itthagytuk Attila országát.

   S még azap kiválék háromezer vitéz Csaba seregéből, s letelepedének az ország szélén, a szép Székelyföldön. De mielőtt visszaindult Csaba Szittyaországba, áldoztak a tűznek, áldoztak a víznek, azután a levegőnek, s végezetül a földnek. S megesküdtek mind a visszatérők Isten szabad ege alatt, hogyha a székelyeket ellenség támadná, visszatérnek még a világ végéről is. Hírül hozza nekik a tűz, ha ez nem, a víz, ha a víz nem, a levegő, ha ez nem, a föld.

   -Visszajövünk, vissza! – kiabálták, hogy  ég, föld belézendült.

   Ahol az Olt vize ered, ott esküvének meg.. Akkor Csaba királyfi elévevé az Isten kardját, s belemártá az Oltnak vizébe. Mondá hangos szóval:

   - Oltnak vize, mosd le testvérem vérét Isten kardjáról!

   S ím az Aladár vére lefolyt az Isten kardjáról. Ragyogott-villogott, mint annak előtte. S tevék hármas zár alá ismét, s így vitték hazafelé Szittyaországba.

   Haj, de alig indultak el, még a határig sem értek, a föld megrendüle, búsan hajladoztak, integettek a fák, mintha mondták volna: vissza, vissza, bajban van a székely!

   Úgy volt, ahogy a fák megjelezték. Megtámadták a székelyeket mindenféle népek.

- Vissza! Vissza! – kiáltott Csaba. –Utánam vitézek!

S vágtattak a sebes szélnél  sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s széjjelverték az ellenséget, de úgy, hogy hírük-poruk sem maradott.

   Aztán megint elindultak Szittyaország felé. Mentek hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül. S hát a hetedik napon, ahogy egy nagy folyóvizen át akarnak menni, egyszerre megdagad a víz, kicsap a medréből, zúgott, bőgött, rettentően, , s mintha mind ezt zúgta, bőgte volna: vissza, vissza, bajba’ van a székely.

 S vágtattak visszafelé sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s hát a víznek igaza volt: körülfogták a székelyt mindenféle népek. Széjjelverte ezeket is Csaba, hírük, poruk se maradott ottan.

   Harmadszor is fölkerekedtek a hazatérő hunok, s mehettek már egy jó esztendeje, ott bolyongtak Görögország földjén, hát egyszer csak kerekedék rettentő nagy fergeteg. Onnét indult a székelyek földjéről. Elindult sebes szellő képében, repült, repült, s mire odaért fergeteggé növekedett. Zúgott-búgott a fergeteg, s mintha mind azt zúgta-búgta volna: vissza, vissza, bajban a székely!

   Vágtattak vissza a vitézek, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, s harmadszor is széjjelverték a tenger ellenséget.

   És indultak vissza Szittyaországba negyedszer is.

   Telt-múlt az idő. Eltelt ötven, eltelt száz esztendő, nem bántotta a székelyt semmiféle ellenség, élhettek békében. De hiába várták Csaba királyfit a magyarokkal. Azt hitték talán nem is találtak vissza, ottvesztek Görögországban. Pedig visszataláltak. Csaba királyfi visszavitte Isten kardját a magyar testvéreknek. Mondá nekik:

- Ím, az én apám megtalálta Isten kardját, meg is hódította vele a világot. Ám ahogy behunyta szemét, a gonosz szellem belénk költözék, testvér testvérre emelte kardját. Megtántorodék az én lelkem is: Isten kardját testvéremnek szívébe mártám. De mielőtt eljövék, megmártám az Oltnak vizében: ím, lássátok, ragyog, villog, mint ennek előtte. Jertek, magyarok, foglaljuk vissza Attila országát!

   Nagy kedve lett a fiatal vitézeknek, hogy induljanak nyomban, annyi sok szépet regélt Csaba királyfi Attila országáról. De mondták az öregek:

- Várjatok, addig ne induljatok, míg közülünk valakinek Isten meg nem jelenti: menjünk-e avagy nem.

Ebben megnyugodának a magyarok, s éltek tovább Szittyaországban…

   Eközben a vitéz székelyek is elszaporodának, s éltek békességben. Messze földön híre volt a nagy vitézségüknek: ellenség nem merte megháborítani. Hanem a sok mindenféle népek nem nyughattak, s ahogy egy kicsit erőre kaptak, közrefogták a székelyt minden oldalról. Hiszen csak többen lettek volna! De még a fűszál is föltámadt ellenük, s egy székelyre száz ember is jutott. S hiába néztek Szittyaország felé, nem jött segítség. Csaba királyfi már rég por és hamu vala, őt ugyan hiába várták.

   De halljatok csudát, mi történt! Mikor éppen az utolsó csatára készült a székely, éjnek éjszakáján megvilágosodik az ég, s ím, a  csillagoknak fényes ragyogása közt megjelenék Csaba királyfi, s nyomában a vitézek, kik sok esztendővel annak előtte háromszor verték széjjel a székelyek ellenségét.

   Nem hagyta el a székelyeket az ő csillaguk, a Szaturnusz csillag. Hírül vitte a magas mennyországba Csabának:

- Bajba’ van a székely!

- Fel, fel,  vitézek! – kiáltotta Csaba, s ím, fölkeredének a halott vitézek, végigszáguldanak a csillagos ég boltozatján, sebes szélnél sebesebben, a gondolatnál is sebesebben, s a székely határon, hol az ég reá hajlik a hegyekre, leszálltak az égből.

   Rettentő rémület szállta meg az ellenséget a hun vitézek láttára, kik az égből szálltak le, s nem hagyják a székely testvért nagy veszedelmében. Fut a tenger ellenség esze nélkül, nincs az a vitéz, aki megállni merjen, aki vissza is tekintsen.

   És halljátok, csodáljátok, Csaba és vitézei ismét fölszállnak a csillagos ég boltozatjára, s visszaszáguldanak azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lába nyomán, amely el nem enyészik soha, s megmarad örökkön-örökké: a Hadak útja.

   Ott ragyog az égen, csillagos estéken.

   

HOGYAN SZÜLETET A NAP?

(vagavaga)
Új-Guineai monda

   „Volt egyszer egy nő, aki minden idejét azzal töltötte, hogy gyomlált a kertjében, amely éppen a tengerpart fölött feküdt. Történt egy napon, hogy a nő nagy halat látott játszani a hullámverésben, és ezért lement oda, ahol a zátonyon megtörik a hullám, és kisétált a tengerre. A hal, amelynek vadumo a neve, lábához dörgölőzött, orrával végigtapogatta a combját, és bármikor  ment is a nő a tengerbe, hogy játsszék a hallal, ugyanezt tette. A nő combja idővel duzzadni kezdett, egyre nagyobb és nagyobb lett, bármennyire is kezelte forró levélborogatással. Amikor már nem bírta elviselni a fájdalmakat, megkérte apját, hogy vagdossa be combját obszidián szilánkkal, ahogyan ez szokásos. Amikor apja ezt megtette, egy fiúgyermek bújt ki az egyik vágásból. A nő felvette a fiút, megmosta, és elvágta a köldökzsinórt, majd lefeküdt a tűz mellé, és megszoptatta a csecsemőt.

   A fiú a többi falubeli gyerekkel együtt nőtt fel. Egy napon azonban, amikor a gyerekek azzal játszottak, hogy dárdát hajigáltak a fákra és cserjékre, a combból-született gyermek, Dudugera, nem a fatuskókra vetette játékdárdáit, hanem társait célozta meg. A többi fiú mérges lett és gúnyolni kezdte, hogy az apja hal, és jobban tenné, ha visszamenne hozzá. A gyerekek ezután visszatértek a faluba, és mondták anyjuknak, hogy Dudugera dárdákat hajított rájuk. Bár a bűnös anyja haragos volt, attól is félt, hogy fia rosszasága miatt bűnhődni fog, és ezért megkérdezte anyját, hogy biztonságba helyezheti-e nála, míg végül úgy döntött, hallgat az anyjára, és a fiút az apjának adja.

   Így hát Dudugera anyja fiával a tengerpartra ment. Jött a nagy hal, a gyermeket a szájába vette és keletre vitte, egy távoli vidékre. Mielőtt azonban Dudugere elhagyta volna anyját, megmondta neki, tanácsolja rokonainak, takarítsák be a cukornádat, tárójukat meg banánjukat, kertjeiket a Dujaunak nevezett nagy szikla árnyékába helyezzék át,  és ők maguk is távozzanak a falujukból, és ezentúl ennek a sziklának a védelmében éljenek. Mindezt pedig azért tegyék, mert ő, röviddel azután, hogy elhagyja őket, felmászik egy pandanuszpálmára, onnan pedig az égre, és minden fa, növény és ember meghal a falvakban, barátai azonban megmenekülnek, ha engedelmeskednek neki és a Dujau szikla alatt keresnek menedéket.

   Ahogyan Dudugera megjövendölte, úgy is lett: hamarosan kiszáradtak a vizek, elszáradtak a fák,  a kertek nem hoztak több termést,  és a vidéken minden disznó meg kutya, végül pedig az emberek is elpusztultak a nagy hőségtől.

   Egy reggel azonban Dudugera anyja fogott egy mésztartó edényt, felment egy dombra, és amikor a nap feljött, a tökből a meszet a nap arcéba szórta. A nap becsukta szemét, így már nem volt olyan meleg, mint azelőtt, és váratlanul szemerkélni kezdett az eső. Másnap reggel felhők úsztak az égen, a nap pedig a felhők mögé bújt, mint ezt a mai napig is gyakran megteszi.”

 

A NAP    
Kelet-afrikai népmese

Volt egyszer két férfi, elmentek vadászni. Egy barlanghoz érkeztek, amelyiknek a szájánál egy nagy kő volt. A kő mellől nagy forróság áradt kifelé.

- Mi lehet ez? – kérdezte az egyik.

- Nem tudom én – mondta a másik. –Gyere, tudjuk meg.

   közelebb mentek, megmozdították a követ, bekukkantott az egyik, s felkiáltott:

- Jaj, de fényes! Gyere, fussunk innen.

De a másik azt mondta:

- Én bizony nem futok, meg akarom nézni. A követ elvette, s bement a barlangba. Hát az a nagy fényesség egyben megégette és meghalt.

A társa sok füvet tépett, azt tartotta maga elé, s úgy könyörgött:

- Kérlek, kérlek, engem meg ne égess.

   Hanem, hogy a követ elmozdították, a nagy fényes a barlangból kiment, s a magasba fölemelkedett. Azóta ott van. Az a nap.

 
AZ ÉG ÉS A FÖLD, MEG A SÜN  
Burját monda

   A magas Ég és a tágas Föld rokonok lettek: a magas Ég eljegyezte fia számára a tágas Föld leányát. A Föld a napot és a holdat kérte leányáért ajándékul a magas Égtől. Az Ég oda is adta, azonban sötétség támadt égen-földön, ugyanis a tágas Föld ládába zárta a napot és a holdat.

   A magas Ég nem tudta, hogyan szerezhetné vissza a tágas Földtől a napot meg a holdat. Az Égnek kilenc fia és kilenc lánya volt, és amikor elküldött Azargáért, a sünért, akitől tanácsot remélt, szigorúan megparancsolta gyermekeinek, ne nevessenek, ha a sün jön, mert  nincs lába, s azért nem jár, hanem gurul a földön.

   Amikor Azarga, a sünmegérkezett, a magas Ég kilenc fia és kilenc lánya hahotára fakadt- amikor meglátták, nem tudták visszafojtani nevetésüket.
 A sün megharagudott, és hazagurult, a magas ég azonban elküldött öt gyors állatot, hogy kövessék nyomon Azargát, és igyekezzenek kihallgatni mit motyog magában.

   A nyúl elsőnek érte utol a sértődött sünt, és sikerült kihallgatnia, hogy mit dünnyög. Elmondta a magas Égnek, hogy Azarga hazafelé gurultában szitkozódott, és azt mormolta:

   _ A magas Ég nem tud parancsolni sem fiainak, sem a lányainak! Kinevettek engem! Kerüljenek le örökre a földre: a kilenc fiú legyen a kilenc nyugati örzőisten, a kilenc lányból legyenek örzőszellemek! A magas Ég rokonságba keveredett a tágas Földdel, s lám,  az a napot és a holdat kérte jegyajándékul –most meg szeretné visszakapni, de nem tudja, hol keresse.

       Pedig egyszerű: ha elmegyek vendégségbe, olyat kell kérnie, amit a Föld nem tud megadni, és akkor visszaszerezheti az égitesteket! Ha az erdőzúgást meg a vizek csillogását kéri, a tágas Föld nem tudja megszerezni, s kénytelen lesz visszaadni a napot meg a holdat…

   Ezt hallotta a nyúl, és el is mondta a magas égnek.   Az Ég elment vendégségbe a Földhöz, és kérte ajándékul az erdőt zúgását meg a vizek csillogását. A tágas Föld megparancsolta három fiának, fogják meg az erdőzúgást, és a vizek csillogását, de azok – természetesen – képtelenek voltak erre. Ekkor a föld visszaadta az Égnek a napot meg a holdat.

   Amikor a magas Ég hazaért, az elhozott égitesteket újra feleresztette az égboltra, és égen-földön ismét váltotta egymást a nappal és az éjszaka.

   Azarga, a sün szavai beteljesültek: a magas Ég kilenc fia leszállt a földre, és nyugati őrzőistenek lettek, a leányai is leszálltak, és őrzőszellemekké váltak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.