Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Föld teremtése (mondák, mítoszok)

2008.11.25

KALEVALA  - A finnek eposza

(részlet)

   „Telt az idő egy darabig,
Egy picinyke pillanatig,
Kacsa jött, kecses madárka,
Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne,
Helyet, hol lakása lenne.
   Száll keletre, napnyugtára,
Száll északi, déli tájra,
Fészekföldet csak nem kaphat,
Helyet bárha legrosszabbat,
Fészkét ahol felüthesse,
Lakát hová helyheztesse.
   Ott szálldogál, repdesődik,
Tanakodik, tépelődik:
   ’Szobámat ha rakom szélen,
Habokon ha lakom lészen,
Szél szobámat feldöntheti
Hab a házam elöntheti’
   Hát ekkor a Vízasszonya:
Vízasszonya, ég leánya
Térdit tengerből emelé,
Lapockáját hullám fölé,
Hogy a réce ott fészkelne,
Lakóhelyre jóra lelne.
   A kecses kismadárka
Ott repesve, szálldogálva,
Észreveszi kék víz tükrén
Vízasszonya térdit tüstént,
Véli: pástos emelkedő,
Gyepesedő kis dombtető.
   Csak repesget, csak szálldogál,
A térdfőre lassan leszáll,
Fészkit rajta meg is rakja,
Arany tojást tojik abba,
Arany tojást hat darabot,
Hetediket vasbul valót.
   Kotlik, ül tojásit költve,
Azt a térdfőt melengetve,
Ül egész nap, másnap is ül,
Harmad nap is azonfölül:
Már akkor a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Érzi, hőség jön reája,
Parázs minden porcikája,
Véli, térde lángra lobban,
Minden íze olvadóban.
   Itt a térdén eggyet rándít,
Minden tagján eggyet rázint:
Tojás mind a vízbe szédül,
Tenger habjai közé dűl,
Cserepekre hull csörögve,
Száz darabokra zúzik össze.
   Ám iszapban helyük nincsen,
Nem vesznek a csorbák vízben,
Mutatnak a morzsák szépet,
A cserepek csinos képet:
Tört tojásnak alsó fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen:
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője.
   Az idők így múlton múlnak,
Öreg évek elvonúlnak,
Nap fiatal fényeskedvén,
Hold fiatal ékeskedvén:
Úszik ám Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Ama csendes vizeken,
Homályos habok hegyiben,
Előtte vékony vízség,
Megette merő mennység.
   Esztendő kilenc már telve,
A tizedik nyárra kelve
Felüti fejét a vízbül,
Homlokát a habok közül,
Akkor alkotásit kezdi,
Teremtésit teremti
A sík tenger tág mezején,
A temérdek víz tetején.
   Hol kezét kanyarította,
Földfokot szakajt ki ottan,
Ahol lába földet ére,
Halas vermet vájt helyére:
Hol alá-alábukott volt,
Oda mélységeket módolt.
Földnek fordult oldalaslag,
Alacsony martok ott maradnak,
Lába földnek fordultába
Lazacos hely lesz ott utána,
Fejjel föld felé jutottan
Kis öblöket alkot ottan.
  Úszik el a földtül aztán,
Majd megáll a tenger síkján,
A tengerbe sziklát szerze,
Zátonyokat szóra szerte
Hajók tönkre tételéül,

Hajósok haló helyéül.”

 

MÓZES ELSŐ KÖNYVE

A TEREMTÉSRŐL

(részlet)  1. RÉSZ

A világ teremtése

KEZDETBEN  teremté Isten az eget és a földet

2. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.

3. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.

4. És látá Isten, hogy jó a világosság: és elválasztá a világosságot a setétségtől.

5. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának;  és lőn este és lőn reggel; első nap.

6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválassza a vizeket a vizektől.

7. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn.

8. És nevezé Isten a mennyezetet égnek:  és lőn este, és lőn reggel, második nap.

9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lőn.

10. És nevezé Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé.  És látá Isten, hogy jó.

11. Azután monda Isten: Hajtson  a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.

12. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ö neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

13. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.

14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.

15. És legyenek világítókúl az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre.

És úgy lőn.

16. Teremté tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.

17. És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;

18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látá Isten, hogy jó.

19. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.

20. És monda Isten: Pezsdüljenek  a vizek élő állatok nyüzsgésétől: és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.

21. És teremté Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat,  a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemök szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó.

22. És megáldá azokat Isten, mondván: Szaporodjatok,  és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.

23. És lőn este és lőn reggel, ötödik nap.

24.Azután monda Isten: Hozzon a föld  élő állatokat nemök szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemök szerint. És úgy lőn.

25. Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, , és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó.

26. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain , az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, , és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

27. Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonynyá teremté őket.

28. És megáldá Isten őket, és monda nekik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok  a tenger halain,  az ég madarain,  és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

29. És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.

30. A föld minden  vadainak pedig,  és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelűl. És úgy lőn.

31. És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala,  ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.

 

2. RÉSZ

Isten a hetedik napot megszenteli. Az Édenkert.

A házasság szereztetése.

És elvégezteték az ég és a föld,  és azoknak minden serege.

2. Mikor pedig  elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.

3. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.

4. Ez az égnek és a földnek eredete, a mikor teremtettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté.

 

A FÖLD TEREMTÉSE

/Vogul mondafeldolgozás/   (17)

(részletek)

I. AZ IDŐ ÉS A FÖLD KEZDETÉT VESZI

ÉG ATYA, FÖLD ANYA MEGALAKULNAK

Felső Ég atya fent lakozott, Föld anya lent lakozott. Hogyan teremtődtek, miképpen alakultak, nem tudni. Sokáig lakoztak-e, rövid ideig lakoztak-e, egyszer csak Föld anya így szólt a lábbal alkotott lábas Jószághoz, a szárnnyal alkotott szárnyas Hírnökhöz:

   - Eredj föl az égbe! Felső Ég atyának ezt az üzenet vidd. „Megalakulni hát megalakultunk, de ugyan miképpen élünk ez után?” – Lábbal alkotott lábas jószág, szárnnyal alkotott szárnyas Hírnök amint parancsolák, úgy tett. Amint Felső Ég atyához ér, így szól

   - Föld anya ezt üzeni neked: „Megalakulni hát megalakultunk, de ugyan miképpen élünk ez után?”

   Felső ég atya mélyen lehajtva fejét, gondolkozott. Miután annyi ideig ült, ameddig egy fagyos hal az üstben felolvad, hét hajú hajfonatos fejét felemelvén szólt:

  - Tundrahalmi váramba, égdombi házamba Föld anyát megidézem. Ott majd ketten éldegélünk.

   Amint mondta, úgy is tett. Éldegéltek, háldogáltak a tundrahalmi várba.  Sok idő telt el, rövid idő telt el, Föld anya gyermeket hozott a világra. Ég atyuska örült, Föld anyuska örült az újszülött fiúnak.

   Tovább éldegéltek, tovább háldogáltak, Föld anyuska újabb fiakat szült…

   Égi várukban , fényes tundrahalmi  várban immár hat istenfi cseperedik.

   Hanem egyszer – hogy történt, hogy nem- Arany Ég atya rettenetesen megharagudott  Föld anyára. Addig civakodtak, míg Ég atya felkapta kardját, hogy feleségére csapjon. Amint kezét felemeli, legidősebb fia, a már istennyi istenné nőtt Elsőszülött istenfi elébe áll.

   -Asszonyanyámat, aranyos, kedvesemet ne bántsa édesapám!

   Felső Ég atya keze lehanyatlott, de a mérge nem múlott. Addig dörgött, addig viharzott, míg Föld anyát az égi faluból az alant hömpölygő tengerre bűvölte. Igézett alá egy kicsit a felső tundrahalomból, hogy azért el ne merüljön.

   Föld anya így jutott vissza a földre, került a tengerben úszkálódó tundrahalomra…

A REGŐS SZÜLETÉSE

Föld anya a tundrahalmocskán éldegélt.  Ég atya le-lepillantott a házának padlóján vágott résen az alsó világba. Azt figyelte, miként van az ő felesége a ház nagyságú földdarabon, amit alája bocsátott.

   Bánta-e, nem-e, hogy Föld anyát lebűvölte, ki tudja? Elég az, hogy házat is igézett neki, s lebocsátott mellé egy öregembert. Így már Föld anya nem volt oly egyedül…

   …Az asszony nem szólt többet,. Kiment. Hét éjen át nem hallik kintről semmi nesz. Hét napon át nem jő kintről semmi hír….

…Hét éjen át, hét napon át várt az öreg. Hét éjen át, hét napon át tengődött ágyán heverve. Akkor aztán az asszony fiát teli öllel emelve lépett be a meleg házba. Felkelt az öreg, de örömtől reszkető vén lába alig bírta. Visszaült hát, s örömében szól:- Ég apánk fiúval ajándékozott meg, fiút adott nekünk….

A REGŐS INSÉGBE JUT

Az ének embere, a rege embere vajon sokáig nődögélt-e? Mai nap viselt ruhája fölöslegessé válik, másnap viselt ruhája fölöslegessé válik. Erdei állatban bő vidéken már erdei állatot ölhetne, oly naggyá lett. Vízi halban bő vidéken már vízi halat foghatna, oly naggyá növekedett. Hanem a tundrahalmon sem erdei állat, sem vízi hal nincsen. Egy napon így szólt az öreghez.

   - Halljátok-e nevelő atyám, aranyos anyám. Hogyan gondoljátok: a jövőben, egész életünkön miként fogunk élni? Égi isten apánk felső szelet támaszt, alsó tengeröbölbe sodródunk. Alsó szelet csinál, felső tengeröbölbe fúj minket. Nem mehet ez így örökké. Mi lenne, ha felmennék Ég atyámhoz?...

…s ezüstfokú ezüsthágcsón Ég atyához fölindult…

…-Minő tanácsot kérsz te tőlem? – fordítja fia felé tavirózsa nagyságú fülét Felső Ég atya.

   -Halld a panaszom- válaszolt bátran a fiú.

-Felső szelet csinálsz, az egyik tengerszögletbe fújsz engem. Másik szelet alkotsz, más tenger öblébe hánytorgatsz engem. Ily ínségbe jutottam, , ily bajba kerültem. Egykor, midőn ember korabeli világot fogsz rendelni, ember idejebeli világot fogsz teremteni, a te igéddel előhozott szent vized fölött miként fog megélhetni az ember? Ember lakó szent földet kellene bűvölni a tenger fölébe.

   Ég atya csak ül, gondolkozik. Miután annyi ideig ült, ameddig a fagyos hal az üstben felolvad, tenyerébe hajtott hét hajú hajfonatos fejét felemelve szól:

  - Gyöngéd kezű kis fiam! Te énhozzám az ember lakó szent föld előhozatalára tanácsot kérni jöttél? Hanem mit rendeljek én neked? Mert az ember lakó kérges földet csakis te buktathatod elő, csakis te ültetheted szent tengerem színére.

   Ég atya tovább ül,  gondolkozik.  Miután annyi ideig ült, ameddig a halikra megfőhet, így szól:

   -Itt egy búvármadárbőr, itt egy vöcsökbőr. Fogd! Ha igémre teremtett szent vizemhez visszajutsz, ölts fel ezeket. Erőtlen melledbe mellerőt, gyenge hátadba háterő kapsz tőlük. Akkor merülj le szent tengerem mélyére, s annak aljáról buktasd elő a kérged földet. A többi már az én dolgom…

A FÖLD ELŐBUKTATÁSA

……Fölöltötte a búvármadár bőrt. A végtelen mély fenekű szent tengervízbe ereszkedett.

   Hosszú ideig járt, rövid ideig járt, lélegzete megszorult, ismét fölmerült. Másodszorra is lebukott. Hosszú ideig járt, rövid ideig járt, lélegzete megszorult, ismét fölmerült. Harmadszorra ismét belement. Hiába járt, földet nem talált. Lélegzete megszorult, ismét fölemelkedett. Kikapaszkodott a tundrahalomra, anyjához, anyjához bement.

… Gondolt egyet a fiú és újra kiment. Fölöltötte a vöcsökbőrt, s a szent tengervízbe ismét aláereszkedett. Soká járt, rövid ideig járt, fölszállott. Vöcsökbőrös csőrében, vízimadaras csőrében semmit sem hozott. Újra alámerült. Lélegzete megszorult, fölszállott. Olyat lélegzett, hogy a feje búbja is majd megrepedt bele, s harmadszor is alámerült. Midőn újra feljutott, csőrében egy darabka földdarab állt. Tundrahalmi házának oldalához dörzsölte csőrét, s a vízből kikelt. Ajtós ház ajtaján belépett.

- No anyám, no anyám, felbuktattam egy darabot a szent tenger alsó földjéből. A többi már Ég atya dolga.

Azzal Ég atyához fordult…

A FÖLD NÖVEKEDÉSE

A rege gyermeke s a két öreg napkeltéig pihent. Akkor ágyukból kikeltek, ablakos ház ablakán kitekingettek. Hát látják, hogy Ég atya biz nem pihent az éjjel. Mit a fiú előbuktatott, azt a kis tengermélyi földet növelni kezdte. Akkora már, hogy ember sétálgathat rajta.

   Másnap reggel elsőnek az öregember pillant ki a háza ablakán. Fel is kiált nyomban:

- Majd az ég pereméig ér már a föld!

  Harmadnap reggel mikor kinéztek, vizet már nem látnak, csak földet…

 

 A VILÁG TEREMTÉSE
apacs indián legenda 
(18)

Kezdetben uralkodott a mély sötétség. Nem létezett semmi. Sem a Nap, a Hold, sem a csillagok. Aztán a Nap, a Hold és a csillagok egyszerűen megszülettek. A semmiből, csak úgy,  maguktól. És őrködtek. Csak úgy, maguktól őrködtek. Aztán egybegyűlt a szél, a mennydörgés és a villámok, valamint egyéb hatalmasságok is, összesen harminckét mindenféle természeti erő. És megteremtették a világot. Maguktól, csak úgy.

Kezdetben a világ picike volt, bármelyik indián eljátszhatott volna vele a tenyerén. De fokozatosan nőni kezdett, mind nagyobb és nagyobb, nagyobb és nagyobb lett, jó, hogy szét nem pukkadt. Bizony alig bírt egyben maradni.  Ezért színes vasszögeket vertek bele.  

Nemsokára minden magától összekeveredett, és összeolvadt és összerázkódott és egymásra torlódott, amiért is a vas manapság az egész világon megtalálható. Erre aztán eljött az alkalmas pillanat az utolsó felvonásra. A Nap ontani kezdte forró sugarait a világra, a levegő remegett a forróságtól,…

…S a levegő remegett, remegett, amíg apacsok nem lettek belőle,

 

A VILÁG TEREMTÉSE
(Votják monda)  
(23)

   Kezdetben ennek a világnak a helyén semmi sem volt. Víz vette körül a mindenséget. , s ezen egy nagy hajó járt, Inmaré. Jártában-keltében Inmar egyszer elgondolkodott:
- Hogyan is teremtsek és most ide világot?
Maga elé rendelte Sájtánt.
- Eredj bele a vízbe, ereszkedj a fenekére, s amit találsz ott, vedd a szádba, s hozd elibém!
Sájtán  Inmar szava szerint cselekedett, s a vízbe szállva ereszkedni kezdett. Süllyedt, süllyedt aláfelé, de csak nem ért le a fenekére. Már sok idő telt el, amikor találkozott a rákkal.
- Hová mész? – kérdezte tőle.
- A víz fenekére, s felhozom a számban, amit ott találok.
- Mi nem jut eszedbe? –csodálkozott a rák.-
Én már van vagy tizenkét esztendeje, hogy járom a vizet, de bizony még nem láttam a fenekét.
- No, hagyjuk, én inkább megyek még alább – szólt Sájtán, s folytatta útját.
Igen, igen soká szállt lefelé, s végre nagy nehezen meg is érkezett a víz fenekére. Ott homokot talált. Száját megtömte, felemelkedett, s Inmar elé állt, aki megparancsolta, köpje ki a homokot:
- Egy szem se maradjon a szádba! – mondta.
Sájtán gondolkodóba esett: „Vajon miért nem akarja Inmar, hogy egy szem homok se maradjon a számba?” S hagyott egy keveset a szája zugában.
   A vízre szórt homok nőtt, dagadt,  s földdé lett, de növekedni kezdett a homok Sájtán szájában is. Mikor Inmar látta, hogy feldagad a képe, megcsóválta fejét:
- Lásd, nem fogadtál szót, pedig mondtam volt, hogy az utolsó szemig köpd ki a szádból. Amiz elmulasztottál, tedd meg most!
   Ha nincs Sájtán szájában az a maradék homok, az egész földkerekség síkság maradt volna. A később kiköpött homokból lettek a  hegyek, szakadékok és völgyek.
 

A VILÁG TEREMTÉSE

Misték legenda (24)

A sötétség és a tudatlanság évében és napján, mielőtt lettek volna még napok és évek, a világ nagy-nagy homályban volt. Káosz és zűrzavar uralkodott mindenütt, a Földet víz borította, és csak sár és iszap volt a Föld felszínén.

   Akkoriban – mondják az indiánok -, feltűnt egy isten akinek ez volt a neve: „Szarvas”, más néven „Oroszlánkígyó és egy nagyon szép  istennő, kinek a neve „Szarvasünő” volt, másik nevén „Tigriskígyó”-nak hívták. Ez a két isten az indiánok főistene lett. A két isten emberi alakban jelent meg a világon – így szól a nép története -, mindenhatóságukkal és bölcsességükkel kiragadtak a vízből egy hatalmas szirtet. Néhány pompás művészi palotát építettek rá, s azokban rendezték be földi székhelyüket és lakhelyüket. Az istenek házának legmagasabb pontja fölött volt egy rézfejsze, élével felfelé, azon nyugodott az ég. A szirt és az istenek palotái igen magas dombon álltak. Apoala falu mellett, Mixteca Alta tartományban. A nép adta ennek a szirtnek a nevet: ”Az ég lakhelye”. Az istennek és az istennőnek volt két,  nagyon szép fiuk, okosak és minden mesterség tudói voltak. Az elsőt így nevezték: „Kilenc Kígyó Szele”; nevét születése napjáról kapta. A másodikat szintén születése napjáról, „Kilenc Barlang Szelének” nevezték el. Szülei a két fiút nagy bőségben nevelték. A nagyobbik, amikor pihenni vágyott, sassá változott, s a magaslatok fölött szárnyalt. A másik szárnyaskígyó alakját öltötte fel, olyan ügyesen és kecsesen repült, hogy láthatatlanul suhant a szirtek és sziklafalak között, de akik alant voltak, hallották szárnyai suhogását. Azért öltöttek ilyen alakot, hogy megmutathassák: hatalmukban áll átváltozni, majd visszaváltozni azzá, amik korábban voltak. Éppen a palotában élvezték a nyugalmat a testvérek,  amikor anyjuk és apjuk megegyeztek, hogy adományt ajánlanak fel és áldozatot mutatnak be isten-szüleiknek. Evégből parázzsal megrakott agyagfüstölőket fogtak, morzsolt beléndeket szórtak bele tömjén helyett. Az indiánok azt mondják, ez volt az első áldozat a világon. Miután az áldozatot bemutatták, a két testvér pihenőkertet épített, a kertbe sokféle fát és illatos füveket ültettek. Egyik fa virágot, a másik gyümölcsöt termett. Rendesen ebben a kertben pihentek és mulattak. A kert mellé gyönyörűséges ligetet varázsoltak, ahol minden megvolt, amit szüleik az istenek bemutató áldozatához kívántak….

Imádkoztak, fogadalmakat  és ígéreteket tettek szüleiknek, és  arra kérték őket, hogy a nekik felajánlott áldozatokért cserébe kegyeskedjenek megalkotni az eget, és legyen fényesség a világon. Teremtsék meg, jobban mondva tegyék láthatóvá a Földet, és egyesítsék a vizeket, , mivel nekik kettejüknek azon a kis virágoskerten kívül más pihenőhelyük nincsen. Hogy rákényszerítsék őket kérésük teljesítésére, kis kovakő lándzsákkal átszúrták a fülüket, hogy vércsepp serkenjen belőle. Ugyanezt tették a nyelvükkel. A vérrel, amelyet fűzfaágból készített szenteltvíztartóba gyűjtöttek, megszórták a fák ágit és a növényeket.  Az indiánok még  azt is  mesélik, hogy vízözön árasztotta el a földet, és sok isten a vízbe fúlt. Az özönvíz múltával teremtette meg az eget és a Földet az isten, akit az ő nyelvükön így neveznek: „Minden Dolgok Teremtője ”. Létrejött  az emberi nem, és így népesült be a misték krályság.

 

FÖLDANYA
---A világ termése---
(onondaga monda)

Az onondaga indiánok szerint a világot akkor teremtették, amikor az ég kacikája      megcsalta a feleségét.  Kiszakítva a Fény Fáját, amely az eget bevilágította, lehajította az asszonyt a gyökerek helyén támadt nyíláson át. Az égi asszonyt a tengerek felé estében  a tengeri madarak kapták el és vették a szárnyukra. A sirály megkereste a tengeri állatokat, hogy az óceán mélyéről földet hozzanak, ahová az égi asszony leszállhat. A pézsmapocok földet helyezett a nagy teknősbéka hátára, s az felhozta a földet a felszínre. Az égi utas a madarak szárnyán ért földet, s ott Nagy Földanyává változott.

 

SZENT MONDA A FÖLD TEREMTÉSÉRŐL   

Nyenyec mese

   „A Föld teremtésekor még csak két ember élt. Lehet, hogy hosszú ideig éltek ketten egyedül, lehet, hogy csak rövid ideig, elég az hozzá, hogy egyszer így szólt az egyik a másikhoz:
- Én vadászni megyek majd, te meg őrizd addig a sátrunkat’
   Ettek, lefeküdtek, másnap reggel felkeltek. Ahogy az evést befejezték, emez el is indul vadászni. A másik, hogy egyedül maradt, így szólt magában:
 -Hadd megyek csak az erdőbe fáért.
   El is ment, a fát meg is hozta, belépett a sátorba. Estére a testvére is megjött, egy rénszarvast ejtett. Ettek, lefeküdtek, másnap reggel felkeltek. Amint az evést befejezték, így szólt emez:
   Most meg te menj vadászni, s addig majd én őrzöm a sátort.
   Hát akkor a másik el is indult. Egyre csak járta az erdőt, egyre csak keresgélt, kutatott, de sehogy se tudott zsákmányra találni.
   Ahogy így járt-kelt, egyszer csak egy lyukra bukkant a földben. Mindjárt bele is bújt, hosszú ideig botorkált a sötét alagúton, mígnem egy vas-sátor került hirtelen a szeme elé. Rögvest be is lépett a sátorba. De ahogy körülnézett belül, kijáratot sehol se látott. Nem ment a fejébe s dolog, s az ijedtségtől elájult.
   Közben a testvére otthon ezt gondolta magában: „ A testvérem bizony régen ment el .”  Ezzel ki is ment a sátorból. A hét haehe-szánja közül a hetedikből kivette a mammutcsontból faragott sámándobját. Egy útszakasznyit siklott rajta. Akkor hirtelen egy hangot hallott a feje felett:
-         A testvéred öregapátok, a Földöreg
sátrában él.
   Erre ez megmarkolta a sámándobját, és így szólt:
-Tyűha, hát akkor szar helyre jutott.
   S ezzel lefeküdt, reggel felkelt. Evett, aztán elindult a testvére járt ösvényen. Hét napig ment-mendegélt, a hetedik napon végre megpillantotta a lyukat a földben. Leereszkedett a lyukba. Hét napig ment-mendegélt. A hetedik napon aztán egy vas-sátort pillantott meg. Így szólt magában:
„Biztosan ez lesz a Földöreg, az öregapám sátra.” S ezzel a sátorba lépett. Ott ült az öreg, az öregapja az közepén, és így szólt:
- Fiacskám, gyere közelebb, ülj ide mellém!
   Az öregapja, az öreg, egy emberfej nagyságú sátordarabot tartott a kezében. A jövevény megkérdezte:
- Mit tartasz a kezedben, öregapó?
Az öreg így válaszolt:
- Hogy mit tartok a kezemben? Ez bizony
a mi nyers földünk. Ha ezt elengedném, nem lenne föld.
   Akkor ettek, lefeküdtek, csak az öreg
maradt ülve egész éjjel Reggel felkeltek, ettek. Az öreg megszólat:
- Most te is láthatod, hogy én egész éjjel ébren voltam. Azért is hívattalak, hogy lásd, Földünk remeg, de mégis létezik. Azt akarom, hogy ezután te legyél a Földügyelő. A testvéred pedig kezem segítségével a Föld lábának akarom megtenni.
  És még azt mondta:
- Életed ettől fogva az, hogy a bűnös emberek áldozatot mutassanak be neked.
Ezzel az egyik testvér el is ment onnan, s azóta szent heggyé válva ül. Az öreg a másik testvérnek meg ezt mondta:
- Életed ettől fogva az, hogy emberek neked is áldozatot mutassanak be.
S ezzel a Föld lábává tette. Ennyi elég”.

 

A VILÁG KELETKEZÉSE
Kambodzsai monda  (29)

   „A  khmerek királyának udvarában élnek Prohm isten papjai, akiket bakunak neveznek. Ők úgy mondják el a világ keletkezését, hogy kezdetben nem volt más, csak a Semmi Szent Állapota és  Meghatározhatatlan Örökkévalóság.

   Mielőtt bármi más létrejött volna, belőle támadt a Szent Drágakő, Preasz Kev, s ő szülte azután a napot, vizet, szelet, a világűrt, az embereket és az állatokat.

   Ezt azonban Prohm papjai állítják, a nép véleménye más a világ keletkezéséről.

    Dolgok létrejötte előtt nem létezett más, csupán Preasz Prohm, a szent Brahma, aki nem teremtett, hanem lét és Nemlét volt egyszerre, és akiben minden hatalom szunnyadt. Anélkül, hogy Preasz Prohm bármit is kívánt volna - hiszen ő nem ismeri a vágyat -, minden feltárult, ami csak lényegében rejtőzött, így jöttek létre a megjelenés világai, amelyek az értelemmel felfoghatók.

   Megszámlálhatatlan ilyen világ létezik, és e sok-sok világ közül  az egyikben élünk mi. E régi világokat újra meg újra elpusztítja a tűz, helyükben új világok támadnak Preasz Prohmban  a szél segítségével, s e világokat az őbelőle eredő lények népesítik be.

   Ezen világok élettartama nem egyenlő,  a legrövidebb egymillió-kétszáznyolcvanezer évig állt fenn, a legtovább tartó pedig nyolcvanszor annyi ideig, míg végül mindegyik visszatér Preasz Prohm ölébe.”

 

A FÖLD TEREMTÉSE
Keleti szláv monda

„Sétált az Úristen a levegőben. Látja, hogy léggömb nagyságú buborék lebeg a vizek fölött, s duhaj nótaszó hallatszik belőle.

- Ki duhajkodik ott a buborékban? – kérdezte rosszallóan az Úr.
- Az Isten! – hangzott a válasz.
- Akkor én ki vagyok? – lepődött meg Jóisten.
- Te az istenek istene vagy. Az Úristen.!
- Na,  ha én az istenek istene vagyok, megparancsolom, pukkadjon szét a házad!- háborgott az Úr.
A buborék nyomban szétpukkadt, s kiszállt belőle az Ördög. Sétáltak tovább együtt, a Teremtő és az Ördög. Nagy sokára megszólalt az Úr:
- Honnan szerezhetnék földet? Mert igaz, mindketten megvagyunk föld nélkül is valameddig, de a végtelenségig csak kényelmetlen volna így élni! Ej! – ütött a homlokára. – Az óceánok legmélyén föld van. Nosza, merülj le a vizek fenekére, s hozz fel egy maréknyit.
   Az Úr csupa jóindulattal beszélgetett az Ördöggel, ahogyan a barátjával beszélget az ember. A Gonosz szót fogadott, leszállt az óceán fenekére, s telemerte a markát iszappal. Közben arra gondolt, miért ne vihetne fel egy kicsit magának is belőle? De mert nem volt hova dugja, a pofáját tömte tele.
   Átadta  az Úrnak, amit hozott, s ő széthintette a homokot a négy égtáj felé. Ahová egy szemnyi is hullott belőle, ott szárazföld keletkezett, amely azonnal növekedni kezdett, egyre tágabb tereket hódítva el a tengertől. De megduzzadt az iszap az Ördög szájában is. Köhögött, fuldokolt a Gonosz. Végül kiköpte a nyúlós masszát. A sűrűjéből dombok, hegyek lettek, a hígabból mohaláp, mocsár.”
                                                             

   (E.R. Romanov nyomán)

  

A VILÁG TEREMTÉSE
· Gilbert-szigeteki mitosz

 Kezdetben volt ég, és nem volt föld. Minden egy óriás kagylóhéjba volt bezárva. A domború héj legmagasabb pontján ott állott Nareau isten. Lábával dobogott és így énekelt:

   -Döngölöm, döngölöm az eget. Kővé válik, szilárddá válik, egészen kemény lesz. Ao Ea e. Egészen kemény lesz.

   Ezután bejárt minden teret keletről nyugatra, északról délre, majd újból énekelni kezdett.

   -Itt van a föld, a föld. Itt van az ég. Fény az égen, fény mindenütt. Átrobogok az égen. Mindenütt fénylik az ég.  Megjelenek az égen. Észak felé nézek. Nem látok sem szellemet, sem embert. Csak én magam vagyok a világon., én a hatalmas Nareau.

   -Itt van a föld, a föld. Itt van az ég. Fény az égen. Mindenütt fény. Átrobogok az égen. Nyugat felé mézek. Nem látok sem szellemet, sem embert. Csak én vagyok egyedül a világon, én, a hatalmas Nerau, és sem apád, Tebong, sem anyád, Teiti és Terube sem létezik még. Senki más nincsen, csupán én.

   Most  lenézett a sötét kagylóba, és látta, hogy sok ember fekszik odalenn, kinyújtózkodva, mozdulatlanul. Ekkor fogott egy hosszú zsinórt, és követ kötött rá. Leengedte a zsinórt, és a kővel megérintett egy fekvő embert. Ekkor ennek társa megmondta a fekvő ember nevét. Nereau ezután megérintett minden embert, és ugyanúgy megtudta a nevüket. Ily módon ezek az emberek a birtokába kerültek, és hatalma lett fölöttük. Az első embernek, akit megérintett Bakaunakio volt a neve, a másodikat, aki mellette feküdt, Nei Aibongnak hívták, a harmadik Karitoro volt, a negyedik Nabave, az ötödik Katimoi, a hatodik pedig Ngkoangkoa.

   Nareau lement az emberekhez, és megcsavarta izületeiket, térdüket, könyöküket, fejüket, gerincüket, kezüket,, lábukat megtekerintette, és az emberek mozogni tudtak. De az emberek nem örültek ennek, mert tagjaik a csavarástól nagyon fájtak. Nareau összehívta őket, és megparancsolta, hogy emeljék fejük fölé az eget. Amikor mindnyájan nekiveselkedtek, hogy ezt megtegyék Nareau így énekelt:

   Felemelem az eget, mozgatom és mozgatom az eget. Felemelem az eget, oszlopaira emelem, hogy elhagyja a földet, magasodó ég, kiemelkedő ég legyen. Keményre döngölöm az alsó földet, keményre döngölöm. Megemeltelek téged is, Riki, téged, az óriásit.

   Most már fel tudnak állni az emberek, de még ez sem volt elég. Tovább kellett emelniük az eget, és Nareau új énekbe kezdett:

   Meggörnyednek, meggörnyednek a házuk alatt, az alacsony emelvény alatt, ott nyomorognak ég és föld között, míg még együtt vannak. És meghúzódva fekszenek, ide-oda forgolódva. És dolgozni sem tudnak.

   Meggörnyednek, meggörnyednek házuk alatt, az alacsony emelvény alatt, és ott nyomorognak ég és föld között, míg még együtt vannak. És meghúzódva fekszenek, ide-oda forgolódva. Tehetetlenek, aléltak, dolgozni sem tudnak.

   Élt a földön, elrejtőzve egy lyukban egy nagy muréna. A murénát Rikinek hívták, és nagyon erős volt. Egy szinten állt az emberekkel, de sokkal erősebb volt náluk. Nareau odaszólította Katimoit, és megparancsolta, hozza oda az óriási állatot. Katimoinak azonban nem sikerült úrrá lenni a murénán, sőt őt harapdálta össze mindenütt a muréna. Katimoi visszatért és keserűen panaszkodott. Nareau most két fadarabot készített, a kai ni matameá-t, vagyis a hurkos botot,  és a kai ni kobobó-t, vagyis a csalétekbotot. Ezután kiment a zátonyhoz, fogott egy tízkarú tintahalat, , és levágta két karját. Ezeket a karokat használta csaléteknek. Nareau most maga ment az angolna búvólyukához, és így énekelt:

   Riki O Riki O. Jöjj ide, Riki, Te óriási. De nehogy azt mond, hogy rövid a farkad, Riki. Mert te fogod felemelni az eget. Te emeled magasra az eget. Mer te fogod felemelni az eget.

   Ekkor megjelent Riki, és Nareau megfogta a hurkos bottal. Így Riki neki kellett hogy feszüléjön az égnek. Riki, az erős, egyre magasabbra és magasabbra emelte az eget. De az emberek tanácstalanok voltak és megzavarodtak.  Nem értették, mi legyen az, amit látnak. Nareau ezért így szólt Katimoihoz:

   - Csavarodjál az angolna teste köré, ott a

közepe táján. Kapaszkodj meg benne erősen, akkor megmondhatod az embereknek, mit akarok és mit teszek.

 Ezután Rikihez fordult és így énekelt:

   -Meggörbült a látóhatár. Az ég szilárdan le  van kötözve, és eggyé nőtt. Az ég északon. Mondd meg nekem, szólj, hogy jobban megemeljem. O au anne O anne O. A látóhatár meggörbült. Az ég meg van kötözve, az ég délen.  Mondd meg nekem, szólj, hogy jobban megemeljem. O au anne O anne O. A látóhatár görbén ível. Az ég meg van kötözve, és összenőtt nyugaton. Mondd meg nekem, szólj, hogy jobban megemeljem. O au anne O anne O. Görbe a látóhatár. Az ég meg van kötve, és összenőtt. Az ég keleten. Mondd meg nekem, szólj, hogy jobban megemeljem. O au anne O anne O. Maga emelkedett fel keleten, és ezzel elvált a földtől, szökellt, megjelent és eltűnt.

   Amikor az ég már elég magasan volt, Nareau megbízta Bakaunaikot, a tüskés halat, hogy éles faroktüskéjével vágja át a világ záróizmát, nehogy az ég ismét becsukódjék. Míg Babaunaiko munkáját végezte, és Riki az eget erősen feszítette, Nareau így énekelt Bakaunaiko helyett:

    -Sietek, vágni sietek. Megtalálom az ég és  föld között a gyökeret. Éles farokkal elvágom és emelem a földet, emelem a földet. Ez Beru. Most. Most kitépem a világkagyló bélmirigyeit, és messzire vetem. Ez Tarawa. Most megint eldobok valamit. Ez Marakei. Szigeteket teremtek, szigeteket alkotok. Készen van a nagy Nareau földje.

   Elkészült a mű, s Nareau levágta Riki farkát, amely átszúrta az eget. Riki farkának kisebbik része, amely a földet érintette, és amelyet Narreau most levágott, itt maradt és tovább élt. Ezek a mai murénák.

   De a földön még nem volt rend, és dagálykor az embereknek úszniok kellett, mert a szárazföld ilyenkor a tengerbe süllyedt. Nareau ekkor maga köré gyűjtött minden embert ott, ahol a föld a tenger fölé emelkedett, és ráolvasást énekelt:

   Víz fölött menjen, víz fölött menjen, víz fölött menjen. Én, Nereauúszok, én, Nareau, úszok. Szamoát elérem a mélyben. O. Jöjj ide, te gyöngy Baeao.

   -Víz fölött menjen, víz fölött menjen, víz fölött menjen. Én Nareau úszok, én, Nareau, úszok. Elérem Szamoát a magasban. O. Jöjj ide, te golyó, Burereva.

   Nareau folytatta rendteremtését a világban és Baeaót, a gyöngykagylót a kezébe vette, majd keleten egészen a látóhatár pereméig hajította. Ezzel megteremtette a napot, amelynek megparancsolta, szárítsa fel a nedvességet. Ezután fogta Burerevát, a tengeri csigát, és messze nyugatra, a látóhatár szélére hajította, ahol holdként látható az égen. Feladata, hogy beossza az időt. Ő mutatja meg, mikor kell növényt ültetni, vagy bizonyos halakat fogni, és még sok mást közöl az emberekkel.

   Amikor Nareau látta, hogy a nap és a hold a helyükön vannak, így kezdett el énekelni:

   -Elhoztam ezt a gyermeket, és elhozom ezt a gyermeket, és Észak asszonynak adom. Nem, nem a te helyedre. O. Elhoztam ezt a gyermeket, és elhozom ezt a gyermeket, és Nyugat asszonyának adom. Nem, nem a te helyedre.  O.   Elhoztam ezt a gyermeket, és elhozom ezt a gyermeket, és Kelet asszonynak adom, a hajnalnak adom, a hajnalnak és a nappali fénynek, és ez a ti gyermeketek O, Nappal asszony.  A nap felmegy. Megérkezik a nap. Ébredjetek, ébredjetek. Mert ez a sziget fénye O.

   Nareau tömérdek elvégzett munka után elment, és Szamoa szigetén élt. Felesége Nei Teba, a mennydörgés, két fia pedig Ten Teiti, a villámok. A villámfiúk felesége a távoli villámlás, akit Nei Terubének hívnak. Ennek az asszonynak  fia született. Ő volt Nareau te kikiteia, vagyis a nagyon bölcs Nareau.

 

A FÖLD ÉS AZ EMBER TEREMTÉSE
Burját monda  

   Egykor nem volt föld, csak víz. Három isten: Sibegeni burhán, Majdari burhán, és Eszege burhán elhatározta, hogy megteremti a földet. Elindultak a vízen, és meglátták az angata madarat, amely tizenkét fiókájával a vízben úszkált. Így szóltak az angatához:

- Merülj a vízbe, és hozz nekünk földet: fekete földet, vörös agyagot és homokot.

   Ekkor az angata madár lemerült a vízbe és a fenékről fekete földet, vörös agyagot, és homokot hozott. Visszatért a víz színére, és amit hozott,  átadta a három burhánnak. Ezek szétszórták a hozott fekete földet, vörös agyagot és homokot, megteremtették a földet, melyen kinőttek a füvek és a fák.

   Ezután megteremtették az embert; testét vörös agyagból, csontjait kőből, vérét vízből alkották. A három burhán két embert, egy férfit és egy nőt teremtett ily módon.

   Ekkor a három isten (Sibegeni burhán, Majdari burhán és Eszege burhán) el akarta dönteni, hogy ki fogja közülük életre kelteni a megalkotott két embert; egyben az lesz oltalmazójuk is. Elhatározták, hogy maguk mellé állítanak egy-egy gyertyát és egy-egy cserepet, azután lefekszenek aludni. Másnap reggel az fogja életre kelteni és gyámolítani a két kiformált embert, akinek a gyertyája ég, és virág nőtt a cserepében.

   Így is tettek, mindhárman egy-egy gyertyát és egy-egy cserepet állítottak maguk mellé, majd lefeküdtek.

   Másnap reggel Sibegeni burhán ébredt fel először, és látta, hogy Majdari burhán mellett ég a gyertya, cserepéből meg virág nőtt. Ekkor Sibegeni burhán meggyújtotta a maga gyertyáját, Majdari burhánét pedig eloltotta; a virágot kihúzta, és átültette a maga cserepébe, majd újra lefeküdt aludni.

   Mikor mind felébredtek, látták, hogy Sibegeni burhán mellett ég a gyertya, és cserepében kinőtt a virág. Elhatározták tehát, hogy a kiformált embereket neki kell életre keltenie, és gondoznia. Majdari burhán azonban megtudta, hogy , hogy Sibegni burhán ellopta tőle a virágot és a tüzet, ezért így szólt hozzá:

   Te elloptad tőlem a virágot és a tüzet! Az általad életre keltett emberek majd veszekednek, és meglopják egymást.

    Íme, ezért lopnak és veszekednek a mai emberek.

   Ezután Majdari burhán és Eszegi burhán felemelkedett az égbe. Sibegeni burhán  a földön maradt, s a két kiformált embert életre keltette, s őrzésükre megteremtette a kutyát. Az első embereket az istenek szőrösnek teremtették , hogy ne fázzanak; a kutyát pedig szőr nélkül. Később Sibegeni burhán is felemelkedett az égbe, a két ember aludt, a kutya pedig vigyázott rájuk.

   Ekkor ment oda az öedög, Sithűr. A kutya megugatta, és nem engedte őt az alvók közelébe. Sithűr így szólt a kutyához:

   -Ne ugass engem! Adok neked enni, sőt még szőrt is növesztek neked, olyat, mint amilyen az embereken van. Nem fogsz fázni.

   A kutya elfogadta Sithűr ajánlatát, nem ugatta tovább. Ekkor az megetette a kutyát, és leköpte, amitől kinőtt a szőre. (Ezért mondják a burjátok, hogy a kutya szőre tisztátlan..)

    Sithűr odament az alvó emberekhez, leköpte őket minden oldalról, majd elment. Sibegeni burhán leereszkedett az égből a földre, és felkereste az embereket. Látta, hogy leköpdöste őket az ördög, és látta, hogy a kutyának szőre van. Nagyon megharagudott a kutyára és megátkozta:

   - Örökké éhes leszel, éhségedben csontokat rágcsálsz majd és emberi ürüléket eszel, az emberek meg ütlegelnek!

   Ezután Sibegeni burhán ügyesen leborotválta az emberek szőrét, és csupán ott hagyta meg, ahol Sithűr nem köpte le őket. Amíg az emberek aludtak, kezüket a fejükön tartották, ezért maradt tisztán a szőr a fejükön, a kezük alatt. Íme így vesztették el az első emberek a szőrüket.

 

A FÖLD TEREMTÉSE
-Indonéz népmese-    Szumátra (batak)

   Az idők kezdetén, a föld megteremtése előtt, még csak két isten volt: Ompong Batara Guri di-atasz, az ég istene, és Ompong Debata di-toru, az alvilág istene.

   Az alvilág istenének szépséges lányát Ompong Batara Guru feleségül vette, és felvitte magához az égbe.

   Ott éltek, boldogan éltek, csak egyvalami hiányzott még a boldogsághoz: nem volt gyerekük, pedig négy esztendő óta együtt éltek. Ezen aztán annyira elkeseredtek, hogy elhatározták, remeteségre adják a  fejüket , a magányban keresnek vigaszt fájdalmukra.

   Rongyos ruhába bújtak, otthagyták a pompázatos égi lakot, nem is vittek mást magukkal , csak egy marék rizst, hogy legyen mit enniük, meg szerszámokat, mert kunyhót akartak építeni a tenger partján.

   Boldogan éltek a szegény kunyhóban, sokat fáradoztak, szép nagy darab földet műveltek meg, teleültették  a leggyönyörűbb virágokkal. De ez a boldogságuk nem tartott sokáig.

   Egy szép napon, forró délben, behúzódtak a kunyhó eresze alá hűsölni. Ekkor a tengerből egy szörny bukkant elő, egy óriási tengeri kígyó, úgy hívták, hogy Tumuldang di Boszi. Tumuldang di Boszi első útja a megművelt földre vezetett, feltúrta, összerondította, a palántákat mind felfalta, a végén meg leheveredett aludni.

   Mikor Batara Guru felébredt, és látta, hogy a szörnyeteg mindent elpusztított, rettenetes haragra gerjedt. El is küldött egy harcost, hogy csapja agyon a messzeségben heverésző tengeri kígyót.

   A harcosnak nem sok kedve volt ehhez a verekedéshez, és még ez a kevés is elment, mikor megpillantotta a szörnyeteg rettenetes fogait. Verekedés helyett, gondolta, megpróbál inkább  a szörnyeteg lelkére beszélni.

   Fel is ébresztette a tengeri kígyót, és mondta, mondogatta, hogy milyen ocsmányul viselkedett.

   A tengeri kígyó nem valami barátságosan méregette a harcost, aki a déli álmából verte fel, és azt felelte, hogy Batara Guru az oka mindennek, mert mégsem illik, hogy az ég ura úgy éljen, mint a legegyszerűbb parasztember. Befejezésül meg ezeket mondta:

-         És ha nem akarod, hogy tüstént

bekapjalak, szedd a lábad, mondd meg Batara Gurunak meg a feleségének, hogy beszédem van velük. De hozzanak ám magukkal egy nagy fürt banánt, , meg egy nagy tálat teli áldozati ételekkel, mert iszonyatosan éhes vagyok.

    Szedte is a lábát a harcos, átadta az üzenetet Batara Gurunak. Batara Guru összeszedte, amit a szörnyeteg kért, hívta a feleségét, elindultak Tumuldag di Boszihoz. Amikor megérkeztek, Batara Guru első dolga volt, hogy jól összeszidta a tengeri kígyót, elmondta, hogy gyalázatos dolog így végigpusztítani valakinek a birtokát. Felelte a kígyó:

-         Én csak azt teszem, ami a

kötelességem volt. És lehet, hogy még sanyarúbb sors vár rád büntetésül, nagyúr, mert nem alapítottál családot.

- Ne szidalmazz minket! Az életünk legnagyobb fájdalma, hogy nem születtek gyermekeink. Ha segítenél rajtunk, örökké hálásak lennénk neked.

- Segítek rajtad – mondta a kígyó -, ha híven követed minden tanácsomat. De először tömd a számba a banánt meg az áldozati ételeket.

   De az istennek nem sok kedve volt ehhez a munkához. Mondta is:

- Öregapám, hét öl széles a te pofád, és olyan hegyes minden fogad, hogy már attól is reszketek, ha csak rájuk nézek. Ne haragudj rám, de én bizony meg nem etetlek.

   Nem haragudott meg a szörnyeteg, sőt azon igyekezett, hogy eloszlassa Batara Guru gyanakvását.

- Fogd a kardod, peckeld föl vele a számat, akkor nyugodtan  bedughatod a kezed a pofámba.

   Meg is tette Batara Guru, amit a kígyó mondott, és azután a szájába tömte a sokféle ételt. És amikor kezét kihúzta a szörnyeteg pofájából, álmélkodva látta, hogy az ujján egy gyönyörű gyűrű csillog-villog. Nem tudta, hogyan került kezére a gyűrű, gyorsan kivette hát a kardot a kígyó szájából, hogy Tamuldang di Boszi válaszolni tudjon neki.

   - Öregapám – mondta , a pofádban valahogy az ujjamra került ez a gyűrű. Milyen gyűrű ez?

- Kívánsággyűrű, szinszing pinta-pinta – válaszolta a kígyó. – Kérhetsz tőle, amit akarsz, fiút, lányt, disznóhúst vagy pálmabort, teljesíti minden kívánságodat.

   Nagyon megörült a kígyó szavainak Batara Guru, örömében még táncra is perdült a feleségével. Mikor aztán kitáncolták magukat, elmagyarázta a kígyó, hogyan kell használni a gyűrűt, elbúcsúzott tőlük, hosszú életet, boldogságot kívánt nekik, azzal visszabújt a tengerbe.

   Batara Guru meg a felesége megint felment az égbe, és amikor telihold volt, Batara Guru bekente a gyűrűt egy citrom levével, úgy ahogy a tengeri kígyó mondta., és azt kívánta, hogy fia szülessen.

   Kilenc hónap múlva meg is szülte a felesége azt a fiúgyermeket.

   Látták, hogy a varázsgyűrű pompásan működik. Még négyszer kívántak maguknak gyermeket, úgy hogy öt gyerekük lett összesen, három fiú és két lány. Paduka di Adzsi, Tuvan Benuva Koling és Tuvan Radzsa Szamszai Szahina-hina volt a három fiú, Tuvan Benuva Katdzsi és Tuvan Benuva mangili Bulan volt a két lány.

   Az első fiú lement a nagyapjához, Ompong Debatához az alvilágba. A harmadik fiú fent maradt az apjával az égben. A középső fiú  pedig megteremtette a földet. Meggyúrta a földkorongot hét marék földből, Batara Guru pedig fölakasztotta a korongot egy selyemszállal az égre. Igen ám, de így egyszerre sötét lett az alvilágban, mert a föld elfogta a nap fényét.

   Megharagudott Paduka di Adzsi, nagy vihart kavart, izzé-porrá törte a földet.

   Hétszer gyúrt új földkorongot Tuvan Benuva Koling, hétszer törte szét a földkorongot Paduka di Adzsi, a bátyja.

   Most már maga Batara Guru látott munkához. Megvárta amíg Paduka di Adzsi  elalszik, ztán lement az alvilágba, négy vasrudat egymásra rakott, a négy vasrúd nyolc vége nyolc égtáj felé mutatott. Ezt a rácsot az alvó Paduka di Adzsi fölé tette. Aztán meggyúrta a földkorongot, szépen el is simította.

   Mikor Paduka di Adzsi felébredt, fel akart kelni, de beleverte magát a vasrácsba. Megrázkódott tőle a föld, hegyek nőttek rajta, völgyek támadtak rajta.

   Jó erős volt a vasrács, hiába rázta Paduka di Adzsi, nem tudott kiszabadulni alóla.

   Máig is ott fekszik a rács alatt, és ha megpróbálja széttörni a rácsot, reng a föld.

 

A VILÁG KEZDETE
Guarani  ( Paraguay) mítosz
(részlet)

„A Hatalmas atyánk, Nyanderuvuszu, egyedül jött és mutatkozott meg a homály szívében. A Legelső Denevérek már megvoltak, és szárnyaikkal csapkodtak a homályban. Nyanderuvuszua napot tűzte a mellére. Magával hozta a legelső összekötött fákat, és arcunk irányába állította, napkelet felé. Rájuk állt,  és nekilátott megteremteni a földet. Ma is a keresztbe kötött fákon nyugszik a föld. Ha Nyanderuvuszu kivenné őket, hát a föld leesne.

Azután vizet hozott.”

 

A  FÖLD  
Kirgiz eredetmonda

„ A mi atyánk atyái még szentül hitték, hogy a föld kemény kövekből áll. Ha nem így volna, az egész föld szétszóródna a mindenségben, akár a levegőben a por.

   A földet egy hatalmas fekete bika aranyszarvai tartják. Ám, hogy magát a bikát mi tartja,  azt – mint az igazhitűek mondják – egyedül az Isten tudja.

Amidőn a bika lélegzik, orrlikaiból pára jő elő. Ez a pára a föld egész tömegén keresztülhatolván a réseken át  földi kipárolgás gyanánt jut kivülre.

   Megesik, hogy a földet erős lökések érik, amelyeket a nép földrengésnek nevez. Ez akkor történik, amidőn a földet tartó bika átveti egyik szarváról a másikra a földet.”

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.