Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fukusima-atomkatasztrófa

2015.04.05

A Fukusima Daiicsi (Fukusima I) atomerőműben  2011. március 11-én, helyi idő szerint 14 óra 46 (közép-európai idő szerint 6 óra 46) perckor bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő cunami romboló hatásai súlyos nukleáris üzemzavarok és -balesetek sorozatát indították el. A földrengést követő napokban a helyzet gyors ütemben eszkalálódott. Három reaktorban teljes zónaolvadás  történt. Négy reaktorblokk szerkezetileg károsodott. Az erőműből nagy mennyiségben kijutott radioaktív anyagok több tíz kilométeres távolságig beszennyezték a környezetet. Ezért utóbb, a Nemzetközi Nukleáris Eseményskála (INES) szerinti legsúlyosabb, 7-es fokozatba (nagyon súlyos baleset) sorolták be.

A 2012. július 23-án a japán kormány számára publikált független parlamenti bizottsági jelentés a katasztrófa fő okának egyértelműen az emberi felelőtlenséget jelölte meg – vagyis ember okozta katasztrófának minősítette a fukusimai balesetet. A beszámoló szerint az üzemeltető Tokiói Elektromosenergia-szolgáltató Vállalat(en) (TEPCO) vezetősége és az állami ellenőrző hatóság lebecsülte a kockázatokat és elhitte a nukleáris biztonság mítoszát, emiatt nem tett meg alapvető biztonsági intézkedéseket.

A földrengés időpontjában az atomerőmű hat – a TEPCO által üzemeltetett – forralóvizes reaktora közül, a 4-es, 5-ös és 6-os reaktorok karbantartás miatt nem működtek, az ekkor éppen aktív üzemben lévő 1-es, 2-es és 3-as reaktorok pedig a rengések kezdetekor automatikusan leálltak.

Mivel a fűtőelemekben a nukleáris láncreakció leállítása után is jelentős mennyiségű hő termelődik, ezért további folyamatos hűtést igényelnek. A forralóvizes reaktorok hűtővizét keringető szivattyúk és a vezérlés működtetéséhez elektromos áram szükséges. Ezt viszont itt, az erőmű összes elektromosenergia-betáplálásának egyidejű kiesése miatt csak a veszélyhelyzetekre beépített üzemzavari dízelaggregátorokkal, és csak rövid ideig tudták biztosítani.

A reaktorok leállítása után 55 perccel ugyanis egy, a tenger alatti földrengés által kiváltott, 14-15 méter magasságú cunami érte el a létesítményt.Mivel az erőmű tengeri gátjait legfeljebb 5,7 méteres hullámok elleni védelemre tervezték, az ezt több mint kétszeresen meghaladó magasságú ár súlyosan megrongálta a telep berendezéseit. Tönkretette a tengervíz-szivattyúkat, a dízelaggregátorok üzemanyag-ellátását és hűtőrendszerét, valamint többméteres magasságban elárasztotta a komplexum alsó szintjeit. A dízelek kiesésével és az alsó szinteken meghibásodott elektromos rendszerek miatt - villanyáram híján - pedig leálltak a reaktorok aktív üzemzavari hűtőrendszerei, és kiesett a – külön-külön is több száz fűtőelemet tároló – pihentetőmedencék, valamint a külön épületben lévő használtfűtőelem-tároló hűtése is.

A három – alig egy órával korábban lekapcsolt – reaktorban, a fűtőelemekben továbbra is folyamatosan termelődő hő elkezdte elforralni a reaktortartályban az aktív zónát beborító hűtővizet. Ezért nőni kezdett a reaktorban a nyomás, és – mivel nem tudták pótolni az elforró vizet sem – csökkenni kezdett a vízszint. A keletkező gőzt a reaktortartály alatt körbefutóan beépített, tórusz alakú kondenzációs kamrában (GE Mark I típusú reaktorok) ilyen esetekre tárolt nagy mennyiségű vízen átbuborékoltatva lecsapatták. Ezzel átmenetileg sikerült ugyan a nyomás további gyors növekedését megakadályozni és az aktív zónát hűteni, de a reaktortartályból így elvont hő a tóruszban lévő vizet melegítette, tehát a reaktorban maradt. A tóruszban lévő víz felforrósodásával ez a passzív hűtés is leállt, ezért tovább nőtt az aktív zóna hőmérséklete és a nyomás. (A reaktortartályból elforró víz pótlása nélkül a vízszint ott lecsökken. Ha az aktív zóna [akár csak részben is] „szárazra kerül”, a vízből kiemelkedő fűtőelemek hűtés nélkül maradnak és túlhevülhetnek.) A dízelek kiesését követően már csak a beépített akkumulátorokról is üzemeltethető műszerek és alrendszerek működtek. Az akkumulátorok lemerülésével, néhány órával később végül ezek is leálltak.

A reaktorok és a pihentetőmedencék aktív hűtését csak a baleset után kilenc órával a helyszínre érkező mobil szivattyúk és aggregátorok segítségével próbálhatták meg újraindítani. Az elégtelen hűtés miatt a reaktorok hűtővizének vízszintje, az aktív zónák hőmérséklete és a reaktorok nyomása kritikussá vált,  a reaktorok leolvadtak és rádioaktív szennyeződés került a környezetbe.

 

 

A kényszerű reaktorlefúvatások, a reaktorcsarnokokat szétvető kémiai robbanások valamint a három reaktorban bekövetkezett zónaolvadás és a reaktorkonténmentek sérülései következtében nagy mennyiségű radioaktív szennyezés került a környezetbe.

A lefúvatások és a csarnokrobbanások következtében elsődlegesen a levegő, konténmentsérülések következtében pedig a talaj, valamint a talaj- és tengervíz szennyeződött. A levegőbe került radioaktív anyagokat a szelek a szárazföld és a tenger felett szétszórták. A levegőből ezek egy része így közvetlenül, illetve a csapadékkal a talajra és a felszíni vizekbe került.

A reaktorcsarnokok és a reaktorkonténmentek szerkezetig hatoló sérülései miatt az erőműből kikerült szennyezés mértéke közvetlenül nem volt mérhető. Ezért az csak a környezetben különféle helyeken és módon utólagosan elvégzett mérések alapján becsléssel állapító meg.

Ezen becslések szerint az okozott szennyeződés összemérhető a 1986-os csernobili atomkatasztrófa hatásaival. A környékbeli földeken mért radioaktivitás szintje is összemérhető a csernobilivel, de a szennyezés kiterjedése itt korlátozottabb.[9]

A Japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség Japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség(en) (NISA) 2011. június 7-én közzétett jelentése szerint a korábbi becsléshez képest kétszer annyi sugárzó anyag került a levegőbe. A részben a TEPCO-tól független mérések eredményein is alapuló új becslések szerint a levegőbe került sugárzó anyag mennyisége a csernobili szennyeződés egyötödére tehető. (A korábbi becslés ennek még csak a felével számolt.[10]) E szerint a katasztrófa bekövetkezésétől 2011. augusztus végéig eltelt majd fél év alatt 15 petabecquerel (PBq) sugárzó cézium-137 szabadult ki a környezetbe.[11]

Egy 2011. október végi – a Japánon kívüli érzékelők által mért adatokat is figyelembe vevő – újabb becslésről beszámoló híradás szerint a baleset a radioaktív anyagok korábban becsült mennyiségének kétszeresét juttatta a levegőbe. A korábban nyilvánosságra hozott japán becslés ugyanis csak Japánban mért értékeken alapult, és nem számolt a tenger felé kiszökött szennyeződéssel.[12]

A környékbeli lakosság – több ütemben történt – kitelepítése során az érintetteket csak késve és nem megfelelően tájékoztatták. A kitelepített lakosok abban a tudatban hagyták el otthonaikat, hogy rövid időn belül visszatérhetnek. A háziállatokat (kedvtelésből tartott- és haszonállatokat) sorsukra hagyták az evakuációs zónában. Gondozás híján sok állat szomjan-, illetve éhen halt. A szennyezett térségben még sokáig nagy számú kutya, macska és marha kóborolt szabadon